Mia és Raven

[Mia]

Mosolyom csak egy egészen rövidke pillanatig tartott, amint a csapásaim elérték céljukat, aztán újra csak a küzdelemre koncentráltam. Úgy látszik, Raven ezzel korántsem volt így: ahelyett, hogy rögtön támadott volna, amíg kartávolságban voltam, inkább nekiállt beszélni.
Csak játszik velem – futott át az agyamon, de az ilyen gondolatokat jobb kint hagyni, amíg tart a meccs. Miután befejezte a karkörzést, megindult, de mozdulataiból még számomra is tisztán látszott, hogy nem kíván újabb sérüléseket okozni. Áldozatául a mogyoróvesszőt szemelte ki, és azt ütötte, habár olyan erővel, hogy igencsak tartanom kellett a kezemben, hogy ki ne röpítse belőlük a lendület.

Az egyik ilyen tenyeres csapásánál oldalra billentettem a botom végét, majd a csuklómmal ráfordítva erősen nekivágtam a fa oldalát a karjának. A csuklóját céloztam be, többször is véghezvittem ezt a mozdulatsort, hátha az egyiknek sikerül pont úgy eltalálnia a fiút, hogy fájjon neki a kézfejének megmozgatása. Ezután jött a már szokásos hátraugrás, csakhogy a folyamatos ütésváltásoknak köszönhetően hátam már majdnem nekifeszült a mögöttem magasodó öreg tölgyfa törzsének. Oldalra kockázatos lett volna ugrani, mert túl közel volt, így nem tehettem mást, kezeimet felemelve megkapaszkodtam az egyik ágban, majd elrugaszkodtam, és egy hátraszaltó kíséretében landoltam az eddig felettem lévő ágon.
A művelet még egy profi tornásznak is becsületére vált volna, ám a harcokban nem a szépséget és a kivitelezést díjazzák, a hatékonyság a fő szempont. Ebben az esetben ez meg is lett volna, ha a korhadt ág el nem reped, és le nem szakad a súlyom alatt. Annyira a fiú következő lépésére koncentráltam, hogy nem vettem észre időben a bajt: igaz alig két méterre lehettem a talajszinttől, szerencsétlenségemre azonban az ág egyik kisebb, ámde hegyes elágazása a lábamba fúródott a zuhanást követően.
- Aúú – húztam el a számat, majd egy határozott mozdulattal kitéptem végtagomból az említett farészt, nyomában vérpatakocskát hagyva.
- Asszem ma már biztosan nem tudjuk folytatni – fordultam a fiú felé – Legjobb lesz, ha visszamegyek az Akadémiára, márha lábra tudok állni…
Arcomon a kétségbeesésnek árnyalata sem látszott, inkább ideges voltam, amiért a parkgondozók nem mérték fel rendesen a helyet, amit rájuk bíztak: ebben a parkban nap mint nap tartanak különórákat illetve gyakorlómeccseket, alap dolog lenne, hogy figyeljenek a fák karbantartására.

[Raven]

Villámgyorsan megindultam az ifjú hölgy felé. Tenyércsapásaim pontosak voltak és erõsek. Egyiket sem hibáztam el mindegyik a faágacskákat találta el. A kis hölgy újra megmutatta nem akárki mert egész végig a kezében tartotta a botot. Egy közönséges ember már az elsõ csap után elejtette volna õ viszont védekezett folyamatosan. Egyik csapásom után oldalra fordította botja és nagy erõvel nekivágta a csuklómnak. Mivel a mesterem eléggé sokat edzett nem okozott különösebb gondot de nagyon fájt. A fájdalmat le lehet gyõzni pusztán nem szabad róla tudomást venni. Ez viszont nem volt olyan egyszerû mert pont egy olyan ideget talált el aminek hála ez a fájdalom végigfutott az egész jobb karomon. Beletellett pár másodpercbe mire túltettem magam rajta, de addigra bájos ellenfelemnek csak hûlt helyét találtam. Egy gyors hátra szaltóval eltûnt a közelembõl és hátával egy nagy fának simult. Mivel másfelé nem tudott menni felnyúlt majd hátraszólta kíséretében az egyik ágon landolt. Csak tátottam a számat a bravúros mozdulataitól. Olyan kecses, lágy mozgása talán csak egy balerinának lehetett. Éppen meg akartam dicsérni mikor valami szörnyû dolog történt. Az egyik ág megreccsent õ pedig visszazuhant a földre egy ágdarabbal a lábában. A sérülés miatt nem kezdett el siránkozni hanem egyszerûen kirántotta a zavaró tárgyat és felállt. Ezután közölte velem nem tudjuk befejezni a harcot és neki vissza kell menni az akadémiára. Ebben a pillanatban hatalmas csata vette kezdetét a lelkem mélyén. Egyik felem azt mondta ne kockáztassak míg a másik segítsek rajta. A barangolásom alatt sikerült fejlesztenem a gyógyító varázslatomon de így is veszélyes. Nem lehetett tudni melyik bokor mögül ugrik ellõ egy felfegyverzett akadémista. A nagy csata egy pillanat alatt eldõlt méghozzá azzal, hogy megragadtam Mia karját így õ képtelen volt elmenni. Arcomról eltûnt a korábbi bohóság és csak a lábára tudtam gondolni ezért mélyen a szemébe néztem.
-Barna gyere hozzám! Te pedig várj egy pillanatot és ne szaladj el. Lélekvédelem kiold. -

Abban a pillanatban kiszabadult rabságából a boszorkány erõm. Nem tudtam, hogy a lány képes-e érzékelni a lelkeket de nem maradt idõm a vacillálásra. Gyorsan ellengettem a kezét majd a két tenyerembõl egy háromszöget formáltam és a seb fölé kezdtem közelíteni miközben újaimmal szárnycsapásokat imitáltam.
-Ló olló holló- mondtam ki eme bûvös szavakat és azon nyomban fény és enyhe melegség áradt ki a tenyerembõl. Még kétszer elmondtam a seb kezdett összehúzódni. Alig fél perc leforgása alatt a seb tökéletesen begyógyult. Nem voltam még valami nagy boszorkány, de egy ilyen sebet nem volt nehéz begyógyítani. Mikor a seb eltûnt gyorsan felpattantam a földrõl és a honom alá kaptam a szõnyeget. Miától gyorsan elbúcsúzok de nem fordulok felé.
-Most rohanom kell fogad ezt hálám jeleként eme üdítõ pár percért.-
Az a célom, hogy kissé eltávolodva a lánytól kiterítem a szõnyegemet és megpattanunk eme tûzfészekbõl.

[Mia]

Abban a pillanatban, nemhogy elmenni nem tudtam volna, de még levegőt is alig kaptam egy-két másodperc erejéig: olyan hirtelen fogta meg a karomat, hogy egy röpke pillanatra azt hittem, valami nagyon rossz fog történni. Sürgető és izgatott szavai azonban megnyugtattak, legalábbis egy szempontból. A kislány szempontjából, aki voltam.
Az akadémiai tanuló énem viszont cseppet sem nyugodott meg, sőt, amint Raven kioldotta a lélekvédelmét, olyan magasra szökellt bennem a nyugtalanság, hogy alig sikerült ésszel felülkerekednem végtagjaimon. Hogy pontosan mit is csináltak volna, remegtek volna vagy a sebem ellenére akcióba lendülnek, még én sem tudtam. Szemeim elkerekedtek, amint felsejlett előttem a fiút körülvevő, vibráló burok: bár nem lehetett nagyobb a hozzám hasonló normális emberekénél, élénklila színéről rögtön eszembe jutottak a tanultak. Igaz, a könyvemben még valóban nem tartottam ott (így a lélekvédelem létezéséről se volt fogalmam se), de a lelkek színeinek jelentése alaptudásnak számított, még az akadémiai kezdők körében is.
Egy boszorkány.
Némán bámultam, ahogyan kezeit a még mindig vérző lábam fölé helyezi, majd elmormolja a furcsa szavakat. Ha nem blokkoltam volna le, talán megkérdezem tőle, hogyan sikerült ilyen idétlenül egymás után rakni az amúgy értelmes szavakat, ajkaim azonban csukva maradtak. Még azután sem mozdultam, miután a fájdalom a sebemmel együtt halványult el, majd tűnt el véglegesen.
- Kö… köszönöm – nyögtem ki végül. Nem tudtam pontosan, mit is kéne mondanom egy ilyen szituációban, de az illem fölülírt minden variációt. Testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezgetve figyeltem, ahogy hátat fordít és elindul. Teljesen összezavarodtam: amikről ezidáig beszélgettünk, mind új értelmet nyertek, hiszen valójában egy boszorkánnyal folytattam eszmecserét, boszorkányokról. Furcsálltam, hogy meggyógyított annak tudatában, hogy az Akadémiára járok. Ez a tette győzött meg végül, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot.
- Te, öhm, figyelj csak… - itt megakadtam, de arra legalább jó volt, hogy felhívjam a figyelmét. Kétségbeesetten kerestem a megfelelő szavakat: ha túl sokáig várok, biztosan elmegy, az én bénázásom miatt. Talán meg is támadják a magasabb szintű diákok, ezt meg végképp nem akartam: a lélekvédelme nélkül nemigen juthat ki élve a városból. Segítenem kell neki, ahogy ő segített nekem.
Már-már újra indulni készült, amikor eszembe jutott a megoldás:
- Végülis igazam volt akkor, nem? – mosolyodtam el – Léteznek jó boszorkányok is.

[Raven]

Amint megragadtam a karját mintha jégé fagyot volna nem mozdult egy tapodtat sem. Még akkor sem mikor feloldottam a lélekvédelmem és elkezdtem a sebét gyógyítani. Nem tudtam, hogy a félelem kíváncsiság vagy a megrökönyödés miatt nem csinál semmit. Mikor eltûnt a seb kissé ilyet hangon megköszönte amit érte tettem. Úgy éreztem fölösleges volt megköszönnie hisz tulajdonképpen miattam sérült meg. Jól is éreztem magam ezért ez volt a legkevesebb, hogy segítettem neki mert különben nem lettem volna jobb a csak magukkal törõdõ önzõ boszorkányoknál. Mikor megfordultam a szemem sarkából láttam, ahogyan egyik lábáról a másikra rakta a testsúlyát ami két dolgot jelenthetett. Az egyik a lába már nem fájt neki tehát sikerült meggyógyítanom. A második pedig valamit nagyon el szeretett volna mondani nekem azonban a sok boszorkánygyûlölõ közelsége nem engedte, hogy cseverésszek. Gyorsan lekaptam a hátamról a szõnyeget , de nem csavartam ki. Úgy terveztem kicsit távolabb kitekerem és már szelem is a felhõket azonban Mia hümmögõ hanggal hívta fel a figyelmemet. Úgy éreztem muszáj megtudnom mit akar ezért megfordultam és megvártam mit akar mondani. Megkérdezte tõlem igaza volt-e vagyis tényleg vannak jó boszorkányok. Ebbe tökéletesen beletalált vannak.
-Nem vagyunk sokan de azért vagyunk egy páran. Megpróbálunk a saját utunkon haladni és nem hagyjuk, hogy beskatulyázzanak minket mindenféle ideák közzé.-
Nem csalódtam benne mikor nem támadt rám ez is növelte megbecsülésemet irányában azonban furcsa volt, hogy nincsenek sehol vérengzõ akadémiai ügynökök. Úgy tünet van még egy kis idõm míg kiderülne de a biztonság kedvéért kiterítettem a földre s szõnyegemet és ráültem.
-Na mit szólsz életed elsõ boszorkányához?- mondtam kissé csintalan hangon vigyorgó arccal és boldog szemekkel. Ha akart valamit mondani ott volt a lehetõség mielõtt végleg eltûntem volna. Barna hûségesen ott ül mindeközben az oldalamon és szólni fog ha valaki közeledik.

[Mia]

Egy hosszúnak tűnő pillanatig csak álltunk és nem szóltunk egy szót sem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is mondjak még, (vagy mondjak-e egyáltalán valamit) hiszen szemmel láthatólag már nagyon indulni készült. Ezen persze nem lepődtem meg, de furcsa dolog volt arra gondolni, hogy ami az imént még teljesen természetesnek hatott, az egy másodperc alatt szinte lehetetlenné vált számunkra. Maga a beszélgetés, mint olyan is tiltott listára került, csak amiatt, ahogyan manapság a boszorkányokról vélekednek. Ezt nem tartottam igazságosnak, és a fiú hangjában megbúvó fájdalom engedett következtetni arra, hogy ő is ezen a véleményen van.
- Ez bátor dolog – feleltem. Bátor, de egyben botor.

Hirtelen megint elfogyott a mondanivalóm, így az eget fürkésztem, hátha a magasan szálló felhők megmutatják a helyes utat, amit követnem kéne. Ők azonban nem mutattak semmit. A felismerés csípett, mint a reggeli szél, de nem tudtam vele mit kezdeni. Talán el kéne őt engednem. Elköszönni tőle, és hagyni, hogy a maga útját járja. Valami azonban azt súgta, hogy maradjak, és ahogy elnéztem, ő sem siette el a távozást. Sőt, kényelmesen elhelyezkedett, és feltett egy a szituáció komolyságához egyáltalán nem illő kérdést. A helyzet kétélűségén muszáj volt elnevetnem magam.
- Hát, nem így képzeltem el, az tuti. Amúgyis, a boszorkányok nem seprűn járnak? – utóbbit csak heccelésnek szántam, kajánul vigyorogtam hozzá, és a testemet eddig uraló feszültségnek nyoma veszett.
Közelebb léptem hozzájuk, és alaposabban szemügyre vettem Raven szőnyegét, a rajta ülő kutyával együtt. Barna nem tűnt éppen a legveszélyesebb harci ebnek, de az ölelnivaló ölebek kategóriájába se soroltam volna, így inkább nem simogattam meg, biztos ami biztos. A szőnyeggel azonban más volt a helyzet, tudni akartam, hogy vajon mi lehet benne olyan különleges. Az anyaga semmiképpen – állapítottam meg az első simítás után.
- Szóval ez egy varázsszőnyeg? – kérdeztem. Szívesen kipróbáltam volna, látni Halálvárost felülnézetből, követni a madarakat és a szél útját járni. Ha nem is sok időre, legalább egy pillantás erejéig.


- Hiszen ez csak egy nyápic kiskölyök! Biztos, hogy jól láttad? – szólalt meg a fák árnyékából egy srác, majd miután szemünk összetalálkozott, előlépett a fénybe. Nálam jóval magasabbnak és idősebbnek is tűnt, szőke haját kócosra borzolta a nyári szellő. A beállása hasonló magabiztosságot tükrözött, mint előbbi szavai, és már akkor éreztem, hogy nem alaptalan a viselkedése. Akadémiai tanuló volt, méghozzá végzős, az elit osztály tagja.
- Nem vagyok vak! Lila színű a lelke, tehát boszorkány – mordult fel a mögötte álló, talán még a társánál is magasabb lány. Koromfekete, szálegyenes haja éles ellentétben állt a fiúéval, szintén fekete szemeiben eszelős fény villant – Ne is próbálj elmenekülni, démon! – kiáltotta, majd villámként indult meg. A szőke srác unottan csóválta meg a fejét, majd alakot váltott, és egyenesen a fegyvermestere kezébe hajította magát. Mire észbe kaphattunk volna, a kasza pengéje már a szőnyeget súrolta, alig pár centire Raventől. Ijedtemben hátrébb ugrottam, de hiába csuktam be pár pillanatra a szemem, a fülem még másodpercekig ismételgette a szavakat, amelyeket eddig csak a könyvekből ismertem:
- A lelked a miénk lesz!

[Raven]

Úgy éreztem van még egy két percünk mire a halálos ellenségeim ideérnek. Miát egyáltalán nem tekintettem ellenségnek sokkal inkább barátnak. A küzdelem során pont úgy viselkedett ahogyan azt vártam. Tiszta szívû kedves teremtéssel hozott össze a sors aki talán még egy boszorkánnyal is képes lenne barátkozni. A kérdésemre elmosolyodott és bevallotta nem ilyenre számított. Tudtam volt értelme idejönni és felfedni magamat. Végre mosolyt csalhattam egy szépséges hölgy arcára ez mindennél többet ért. Ezután odasétált a szõnyegemhez és megsimította. Õ még abban a tévhitben élt, hogy a boszorkányok csak seprûn tudnak repülni. Éppen el akartam mondani, hogy legközelebb repülhetnénk egyet mikor váratlanul megzavartak. Két iskolai tanuló akik egyáltalán nem voltak olyan kedvesek mint Mia és minden figyelmeztetés nélkül rám támadtak. Egy srác kaszává változott és az ideges lány kezébe röpült aki azonnal támadásba lendült. Kiss híja volt, de még idejében hátra tudtam gurulna. Amint felpattantam kezembe a jól megszokott botom volt. Barna azonnal a támadó nõ bokályába mélyeszti a fogait, hogy engem megvédjen. Ha csinálnak vele valamit a szemeim ördögi válik és minden megteszek, hogy megbosszuljam szeretett útitársamat.

/Igaz nem vagyok egy végzõs Akadémista de a több évnyi edzés a mesterrel talán elég pár tasli lenyomásához/

[Mia]

- Na nézd csak, a kis mitugrász tud egyet s mást – az idősebb lány mosolya inkább hasonlított vicsorgásra, mint vigyorgásra. Fegyverré változott társa csak egy újabb sóhajjal reagált a mondatra, majd kiszólt a kasza formából:
- Azért jó lenne hamar befejezni a dolgot. Éhes vagyok.
- Ne légy már ilyen türelmetlen! Mindjárt ehetsz valamit: egy boszorkány lelkét!
- A hamburgert jobban szeretem – húzta el a száját a fiú (igen, a kaszának is volt szája). A két akadémista teljesen belemerült a szóváltásba, így egy pillanatra teljesen megfeledkeztek rólunk. Barna ki is használta az alkalmat a támadásra, nekem azonban csak egy ideges nyelésre futotta.
- Áááh! Les, mit szólsz egy kis kutyahúshoz? – rázta le bokájáról az állatot a lány, majd jól belerúgott.

Ekkor telt be véglegesen a pohár:
- Ebből elég legyen! Mit ártott nektek a fiú, hogy meg akarjátok ölni? – kiáltottam, egy rövidke időre magamra vonva a páros figyelmét. Ezt az időt akár Raven is kihasználhatta, a dühtől azonban nem láttam, mit tesz. A lány lenézően fordult felém:
- Fogd be a szád, kölyök! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ezután a kaszát újra felemelte, megforgatta maga fölött, és tekintetével Ravent kereste, hogy lecsaphasson rá, ha amaz a közelükbe akarna kerülni. Egyik lábát okosan a szőnyegen tartotta, nehogy elmenekülhessen áldozata. Aztán eszébe juthatott valami, mert röhögött egyet, és a kaszát a puha szőnyeg felé fordította: ijedten néztem végig, ahogyan a fegyver éles pengéje készül szétszaggatni a Raven számára oly értékes tárgyat. Ha a boszorkányfiú nem tesz valamit, hamarosan nem lesz mivel repülnie!

[Raven]

Egy karcolás nélkül megúsztam az elsõ csapásukat. Azonban ahelyett, hogy újból támadtak volna nekiálltak arról beszélni mit egyenek. A kasza inkább hamburgert vagy mit evett volna a lelkem helyett de a lány csak azt hajtogatta meg kell engem enni. Ezt az apró idõt kihasználva Barna jól bokán harapta a fegyvermestert. Teljesen felídegesítették, hogy volt pofájuk az õ kisgazdaijára támadni. A több évnyi utazás alatt annyira összeszoktunk, hogy a másikért zokszó nélkül feláldoztuk volna az életünket. Az a nõ viszont egy egy hatalmas rúgással elrepítette az én hûséges társamat majd megkérdezte a kaszáját nem akarja-e megenni. Mia ezután rájuk kiáltott, de õk szóra sem méltatták. Ez a kis közjáték idõt adott nekem arra, hogy megfelelõ védelmi állásba kerüljek. Az ellenfelem viszont nem rám támadt hanem az értékes szõnyegemet kezdte cafatokra tépni. A szemem ebben a pillanatban vérvörösre válthatott mert mindent pirosasnak láttam. Kénytelen voltam beismerek ezek ketten pont úgy viselkedtek mint azok az akadémisták akikkel annak idején ijeszkedtek a szüleim. Ezek ketten pont olyan rosszak akár a démonok mindenre képesek a saját céljuk érdekében. Azonban kissé elszámították magukat. A több évnyi tanulás során megismertem a tanaikat képességeiket és felkészültem a velük való csatára. Gyorsan elõre lépek és megakasztom has magasságban a kasza pengéjét vagyis megpróbálom. A kezemben tartott bot nem elég erõs, hogy egy két csapást kibírjon. Ha sikerült akkor hatalmas erõvel lefejelem az erõszakos fegyvermester hölgyet.
-Beképzelt barom azt hiszed mindent megtehetsz mindenkin átgázolhatsz akár egy démon? Most megfizetsz mindenért!-
Teljes erõmbõl csapásokat probálok mérni a gyomrára és a vállára.

[Mia]

Szakadások. Ez a szó önmagában kifejezte mindazt, ami akkor a fejemben történt, amiket átéltem ezalatt a pár másodpercnyi éles küzdelem alatt. Homlokomat összeráncolva figyeltem az eseményeket, beleszólni azonban esélyem sem volt. Nem voltam más, mint egy fegyvermester, hozzá való fegyver nélkül. Most döbbentem rá, hogy közelharci tudásomat eddig jócskán túlbecsültem. Úgy éreztem, az erőmet mintha egy szempillantás alatt félbevágták volna. Pont mint Raven felbecsülhetetlen eszmei értékű szőnyegét.
Ahogyan a selymes anyagdarab, úgy foszlottak szét az akadémistákról szóló elképzeléseim. A páros szó nélkül rátámadt a fiúra, meg sem hallgatva őt. Annyira akarták a győzelmet, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy akit meg akarnak ölni, az voltaképpen nem is ellenség. Akár barát is lehetne, ha adnának neki egy esélyt. De nem, őket elvakította a gyűlöletük és a lehetőség, hogy erősebbé váljanak. Vajon én is ilyenné fogok válni?
Hirtelen megundorodtam ettől az egésztől. Újra vándorolni akartam, róni az úttalan utakat, megismerni sokezer különböző szokást és embert. Igaz a vándorok élete nem könnyű, de legalább a saját útjukat járhatják, a saját értékrendjük szerint élhetnek, és nem kell behódolniuk senki életszemléletének és akaratának (legalábbis hosszútávon).
Hátrapillantottam, és hosszan elnéztem a fák fölé magasodó Akadémia épületét. Valóban ilyen embereket képeznek ott? Vagy ők ketten csak egy borzalmas kivételei az amúgy rendes társaságnak? Nem tudhattam. Mivel szinte még egyetlen tanórán sem vettem részt, a körülöttem lévő diákokat sem ismertem, a felettem járókról nem is beszélve. Összerezzentem, és újra a küzdelemre koncentráltam.

- An, ez a fiú elég kitartó. Talán békén kéne hagynunk, és elmenni ebédelni.
- Les, te teljesen idióta vagy? – a lány megrázta a kaszát, nem is törődve a feléjük közelítő bottal – Már összeszenvedtem neked 99 démoni lelket, erre megjelenik egy boszorkány az Akadémiától egy köpésre. Szerinted mi ez, ha nem lehetőség?
- Igaz is. Ha ezt megeszem, végre békén hagysz – a fiú igaz viccelődő hangnemben beszélt, a mondat élét azonban még én is éreztem. A páros jónak és összeszokottnak tűnt, de az állandó szekálás engem is kiborított volna, hát még a Les-nek nevezett srácot. Nem csoda hát, hogy így beszéltek egymással.
Elég volt csak elfordítani a hatalmas fegyvert, és a kaszát megakasztó bot tehetetlenül csúszott le a fémről. A lány ezzel egyidőben nemhogy hátraugrott volna, hanem tett egy lépést Raven felé.
- Hellóóó – mondta sötéten, közben erősen meglendítve a fegyvert. A boszorkányfiú hiába tudta megütni egyszer-kétszer, a fegyvermester meg sem érezte. És most, hogy Raven a nő és a kezében tartott, hosszú kasza közé került, egészen biztos voltam benne, hogy vége van. Innen nincs menekvés, sem fölfelé, sem valamelyik oldalra. Kétségbeesetten néztem a földön heverő kutyára, ugyanis ha valamelyikünk nem tesz gyorsan valamit, a kaszafiú a szemem előtt fog halálkaszává válni.

[Raven]

A két támadóm elég eltérõ személyiséggel rendelkeztek. A mester akit An-nak hívhattak izgága volt mint aki túl sok csokit evett. a fegyvere ellentétben inkább lustálkodott volna hadakozás helyett legalábbis ezt szûrtem le a beszélgetésükbõl. Meg azt, hogy általam akarta kis csaj átváltoztatni a fegyverét halálkaszává. Elég hihetetlennek hangzott mert csak úgy nekitámadt egy ismeretlen boszorkánynak. Igaz, hogy látta a lelkem méretét, de akkor is számítania kellet volna a különleges támadásaimra. Igaz per pillanat egy sem volt, de lehetett volna. Ráadásul nem is teljes erejükbõl harcoltak mert nem használták a lélekrezonanciát. Ha gyorsan véget akartak volna vetni a harcnak mielödt én bármit is tehettem volna egy sõtétvadásszal kellet volna kezdeniük. Ez volt a bizonyítéka, hogy még messze vannak az elit harcosoktól. Én azért tudtam mindezt mert ha az ellenség között mászkál a boszorkány akkor úgy kell azt ismernie mint saját magát. A botom minden gond nélkül lecsúszott a kaszáról így nem tudtam megakasztani, hogy közelebb érhessek, de nem is volt rá szükség. A vállát és a gyomrát sikerült eltalálnom a botom hegyével azonban semmi hatása nem volt. Megpróbált a dilis lány megfélemlíteni egy gonosz vigyorral miközben meglendítette kaszáját, de nem jött össze neki. A szüleim azok igazi hús vér vérengzõ boszorkányok volt akiknél egy vérfagyasztó vigyor a kedvesség jele szokott lenni. Elõttem volt a hölgyemény a hátam mögött meg rohamosan közeledett a kasza ártalmasabbik része. Két dolgot tehettem volna de egy ilyen hárpiával az elsõt életem árán sem tettem volna meg ezért maradtam a B tervnél. Igaz nem voltam formában, de több mint tíz éven át edzettem a túlélésre ezért nem egy nyeletlen kezdõ voltam. Ahogyan csak a testem engedi legugyulok így ha szerencsém lesz egy két hajszálamon kívül másom nem sérül meg. Amint lent vagyok a lábfejemet a fegyvermester lábai közé akasztom és megpróbálom kirántani õket.Ezután gyorsan oldalra gurulok és védelmi állásba helyezkedem.

[Mia]

Lélegzetvisszafolytva figyeltem az eseményeket: Raven villámgyorsan leguggolt, ám az akadémiai páros nyilvánvalóan számított e lépésre, így a lány csak lejjebb engedte kezét, és a kasza immáron majdnem a földet súrolva haladt a boszorkány felé. Mivel An nem akarta, hogy a lábai felé is közelítő kasza eltalálja, ugrott egyet, testsúlyát társára helyezve át. A túlsúlytól igaz lelassult egy kicsit a halálos fegyver, ám nem eléggé: biztos voltam benne, hogy eltalálta Ravent, ahogy a fiú arrébb akart gurulni.
A másodpercek vánszorogva haladtak előre, és a fiú még mindig nem mozdult. Ennek ellenére tudtam, hogy nem történt meg a legnagyobb baj: sehol sem láttam kifröccsent vért. Ez némileg megnyugtatott, de még mindig volt min aggódnom. Most talán elvétették, de nem hihettem, hogy ez a mozdulatsor volt a legerősebb fegyverük. Eddig csak játszottak, mint a tigris a prédájával. Ha azonban Raven feldühíti őket, sokak élete veszélybe kerülhet.
- Édes a fém íze, boszorkányfiú? – kérdezte An röhögve. Ezek szerint a kasza igenis eltalálta a srácot, de nem az éles részével. Így már az is érthető, hogy miként volt ekkora lendülete a földön gurulásnak, a fegyver biztosan rásegített kissé.
- Jól vagy? – kérdeztem Ravent, aggódva figyelve őt, közben azon morfondírozva, vajon melyik testrészét érhette a támadás, és mennyire erősen.
A páros nem állhatta a dolgot:
- Azt hiszem, láttalak már valahol. Te nem egy akadémiai tanuló vagy véletlenül? Miért véded őt akkor? Talán azért, mert…
- Nem, nem szövetkeztem a gonosszal, ha ezt akartad volna mondani – An tekintete elsötétült, ahogy belevágtam mondandójába – Mert ez a fiú nem gonosz! Boszorkány, az igaz, de vannak jó boszik is, mint ahogy sötét lelkű fegyvermesterek is léteznek – teljes testtel feléjük fordultam, időt hagyva Ravennek a feltápászkodásra. A lány értette a célzást.
- Jól van – hangszíne nyugtalanító volt, és éreztem a kitörni készülő vulkán erejét szavai mögött – Les, készülj! Lélekrezonancia! – miközben felkészültek, a lány sötéten pillantott rám – Ez egy jó erős támadás lesz. És mint ilyen, nem tudjuk garantálni senkinek az épségét, aki a közelben tartózkodik – szavai hallatán mély borzongás futott végig rajtam: mint korábban ő, most én is pontosan értettem a mondat valódi értelmét, és fenyegetése a csontomig hatolt.

[Raven]

Sajnos az a páros túlságosan is jó harcosok voltak a modoruk ellenére. Erõsen meglátszott az a pár év amit a mesterem nélkül töltöttem. Szégyellhettem volna magamat, hogy ennyire elhagyott az erõm. A vándorlás ideje alatt csak utcai huligánokkal akasztottam össze a bajszomat akiket pik pak elintéztem. Ha pedig akadémistákat láttam rögtön fölhúztam a nyúlcipõt. Ez bizonyos szempontból nyugodt életet biztosított, de nagyon sok mindent el is felejtettem miatta. Amiért nem harcoltam igazi ellenfelek ellen a testem és a tudásom is jócskán megkopott. Ez tökéletesen meglátszódott a békésnek nem mondható összecsapásomból.
Mielõtt megkezdhettem volna a pofára ejtést a kasza pályáján módosítottak így megint engem vett célba. Amint fölfogtam mekkora ostobaságot csinálton éppen belekezdtem egy gurulásba mikor eltalált a fegyver. Ez az igen erõs fejre mért ütés jócskán felgyorsította a gurulásomat. Vagy négy métert gurultam mire megtudtam állni. A fejem eléggé sajgott és zúgáson kívül semmit nem halottam. Kissé szédültem is ennek ellenére tisztán láttam ahogy a kasza világítani kezdett.
~Végre bevetették a sötét vadászt. Szóval mégsem egy nagyszájú tehetségtelen bandával van dolgom.~ gondoltam magamban. A sötét vadász elsõ szintû technika mikor a mester és fegyvere között ide oda pattog a lélekenergia ez pedig hatalmas pusztító erõt hoz létre. Menekülni nem volt sok értelme két okból kifolyólag. Ha tudták használni akkor simán utolérhettek volna és végezhettek volna velem. Azonban ha nem lettek volna valami ügyesek eme technika terén a gyõzelmi esélyeim jócskán megnõhettek. Gyorsan felállva a zsebembe nyúltam és elõvettem egy almát. Ezen kívül még egy maradt tartalékban. Erõsen megragadtam a botom közepét majd elhajítottam az almát.

A tervem az, hogy a feje felé száguldó almát kivédi így nem figyel a gerelyként utána hajított botomra melybe minden erõmet beleadom. Ez volt az egyetlen amit tehettem ha esetleg nem válik be és támad gyors mozgással igyekszem kitérni a csapásai elõl. Akár egy balerina mindig próbálok elhajolni a kasza pengéje elõl.

[Mia]

A pillanat szülte feszültség mintegy elnyelte a nyári nap forróságát. Éreztem, hogy nemsokára egy az egész életünket meghatározó dolog fog megtörténni, csak még nem tudtam, ez a benyomás pozitív lesz-e vagy negatív. A fegyver fénye még a tüzet lövő égitestet is háttérbe szorította, célpontja a mögöttem álló fiú volt. Nem tudtam, mit tegyek. Ha félreállok, Raven biztosan meghal, ám ha itt maradok, lehet, hogy mindketten csupán a légtérben lebegő lelkekként végezzük. Ha ezutóbbi történik, abban viszont duplán örömét fogja lelni a hollóhajú lány, ezt pedig a világért sem akartam. Kezeimet ökölbe szorítva vártam, hogy végre történjen valami, vagy kint, vagy bennem, nem számított: a változás az, amire szükségem volt. Egy jelre, ami megmondja izmaimnak, hogy mit csináljanak, ha már az agyam nem képes ellátni e feladatot.
A hőn áhított változás egy hűs szellő formájában jelentkezett, felkavarta a köztünk lévő port és lefújt pár falevelet az öreg tölgyről. Szemem sarkából láttam, ahogy a boszorkányfiú megmozdul, s nekem nem is kellett több: egy ugrással szabad utat engedtem neki, ha netán támadni akarna, majd mégegy szökkenés és félig mögötte voltam, hogy jobb szögből lássam az eseményeket. An szeme megrebbent, megmarkolta ragyogó fegyverét, ami egy másodperc alatt megnagyobbodott, sőt, más alakja is lett. A lány erre csak elmosolyodott, majd térdeit enyhén behajlítva várta a megfelelő pillanatot. Idegesen figyeltem, Raven vajon mit fog lépni: benyúlt a zsebébe, és előhúzott onnan… egy almát?!
Erre senki sem számított. Még An is megtorpant egy kicsit, majd értetlenül rázva meg fejét, folytatta a koncentrálást. Homlokráncolva próbáltam megfejteni, mi célja volt a fiúnak a gyümölccsel, végül arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan egy újabb varázsigének előszertartása ez. Amikor Raven elhajította a gömböt, rögtön utána pedig a botját, minden reményem szertefoszlott.
Bárcsak lenne fegyverem.
A mogyoróvessző ugyan ott volt még a földön, de kb annyira mentem volna vele, mint Raven a sajátjával. A szembenálló lány, nem különösebben törődve a felé repülő almával, villámsebesen startolt el, előrelendítve fegyverét: a kasza úgy szelte ketté az almát, mintha csak levegő volna, de szerencsére a botot nem érintette (mert ha e két tárgy találkozott volna, a botból sem maradt volna sok). A fa nesztelenül suhant el Les mellett, éppenhogy súrolva An vállát, ez azonban kicsit sem lassította a párost. Az utolsó, amit láttam, a szivárványszínben pompázó kasza volt, és An sötét mosolya, ahogy azt mindkettőnk felé lendíti. Ezután megadóan becsuktam a szememet, és vártam a becsapódást. Minden gondolatom elszállt, az agyam kiürült, helyét egyetlen, szinte teljesen tisztán tündöklő kép vette át: a kishúgom arca volt az, amint rám mosolyog.

[Halálisten-mester]

- Nincs is jobb, mint a délutáni teázás! - emeltem a számhoz a még gőzölgő csészét és jó hosszan szürcsöltem belőle a kis teás asztalkám mellet a Halálszobában.
Imádom az időm nagy részét ott tölteni, sőt, az összeset, ha tehetem. Már nem vagyok olyan, mint régen, hogy naphosszat csak boszorkányokra vadászok, ezt megteszik helyettem az akadémiai tanulók is. Így végre nekem is jut egy kis kikapcsolódás.
Ismét a számhoz emeltem tradicionális mozdulatsorral a forró csészét és készültem rá, hogy egy újabb nagy kortyot lenyeljek eme isteni nedűből, de valami közbe jött. Sőt, inkább mondhatnám azt is, hogy valaki.
A Halálszoba ajtaja hatalmas csattanással kinyílt és Marco, az egyik akadémista tanár lépett be rajta lihegve.
- Halálisten-Mester, maga is érezte ezt?! - tette fel holtsápadtan és lihegve a kérdést.
- Perszeee... De most mit kell ezen kiakadni? Csak egy boszorkány, és? Nincs valami nagy lélekereje és biztos a jobb akadémisták is felfigyeltek már rá és azon vannak, hogy likvidálják. És ha megkérhetlek a jövőben ne roncs így rám! - korholtam le a buzgó és aggodalmas tanárt, miközben töltöttem magamnak egy újabb csésze teát, mivel a hirtelen megjelenése annyira meglepett, hogy a forró tea egésze rajtam landolt.
- É-é-értettem, és elnézést! - vonult ki hajlongva a szobából Marco és ismét magamra hagyott.
- Véééégre. Ismét csend és nyugalom! - emeltem a csészét a számhoz, mikor...
- HALÁLISTEN-MESTER!!!! - rontott be ismét a szobába Marco, ami újfent azt eredményezte, hogy a tea egésze a frissen mosott és vasalt ruhámon landolt. - Baj van! Most jelentették, hogy az egyik akadémiai tanulónk veszélyben van a boszorkány miatt!
- Mit mondtam neked Marco?! Most már aztán elég legyen! Ha azt mondtam neked, hogy megoldják, akkor megoldják, slussz-passz! Kész, ennyi, vita lezárva, vége! Mehetsz!
- Na de...
- Ne karod, hogy azt...
- Mit...? - szeppent meg a buzgó tanár.
- Hát azt...
- De mégis mit? Nem értem miről beszél Halálisten-Mester...
- Tudóóóód... Mikor feldühítenek tudod mit kap az illető...
- Nem igazán Halálisten-Mester... Még sosem dühítettem fel.
- Na neeee... - lepődtem meg.
- De igen...
- Marco, most őszinte leszek veled. Irritáló a jelenléted.
- Ugyan már Mester... - vigyorodott el a férfi. - Tudom, hogy ez csak egy próba, hogy megutáljam magát, de... - itt a tanár pimaszul elvigyorodott és a mutató ujjával felém integetett. - ...ez nem fog menni.
- De én komolyan beszélek... - fanyalodtam el.
- Dehogy beszél komolyan... - vigyorgott továbbra is rám.
- Na most már aztán tűnés innen Marco, különben...
- Különben...?
- Ne kezdjük előröl!!
- Na de mit Halálisten-Mester? - jelent meg az őszinte meglepetés a tanár arcán.
- Ebből aztán elég!!!! Halálisten-Tockos!!! - zúdítottam rá túlméretezett kacsómat Marco feje búbjára, amitől az gőzölgő tökfedővel borult a padlóra, fején egy tíz centis púpkoronával.
- Me-me-mester... - nyögött fel a padlóról a tanár. Kérem, hallgasson meg... - emelte föl a karját.
- Na ezt már nem bírom tovább!! - akadtam ki. - Jól van, nyertél, megnézem mi a helyzet!
Egy csettintésre a tükörben megjelent egy hatalmas park, amiben éppen egy kisebb konfliktus bontakozott ki négy humanoid ember között.
Kényelmesen hátradőlve figyeltem az összecsapást addig a pontig, míg nem tudatosult bennem (nagyjából az első 50 billiomod másodpercben), hogy a fegyvermester leány a boszorkánnyal van.
- Hmmmm... Nagyon érdekes.
- De Mester!!! Csináljon már valamit! - rágta mellettem a körmét Marco.
- De mégis mit? Ez az ő csatájuk. Megoldják ők. - próbáltam nyugtatni a tanárt.
- De nééézzze! Ezek megölik egymást! Oda kell mennyen!
- Ne legyél már...
- ÁÁÁÁÁÁÁ! Látta ezt?
- Mégis mi...
- Nem bírom nézni!!! Csináljon valamit!!!!
- De...
- ÁÁÁÁÁÁ! Mester! Tegyen valamit!!!!
- Na é...
- Ne tegye ezt, kérem! Nem ülhet itt tétlenül! - borult a lábaim elé a tanár és sírva esdekelt nekem. - Oda kell mennyen!
- Ez addig nem hagyja abba, míg oda nem megyek... - komorodtam el.
A következő másodpercben már a levegőben voltam, a hátrakétáim segítségével és a megszeppent Marco hálásan pislogott rám, könnyező szemekkel.
- Hálám üldözni fogja, Mester!
- Inkább ne! És ha kérhetlek, mire visszatérek takarítsd ki a szobát. Legyen valami hasznod is. - hagytam el a Halálszobát ezekkel a szavakkal és indultam el a park felé.
A szél erőteljesen fújt itt fent a fellegekben, de ez nem állíthatott meg. De csak azért, mert tudtam, ha meghal ma bárki is, azt a nyápic Marcot soha többet nem kaparom le magamról.
Éppen egy kisebb madárrajon repültem keresztül, mikor... A hátrakétám kisebb-nagyobb puffogások között bemondta az unalmast.
- O-óóó... Ebből baj le...eeeeeeeesz! - zuhantam le a mélybe, majd kb. egy kilométer magasságból egy hatalmas fa ágainak tompításával értem el a talajt egy bokorba zuhanva.
- Jajj, a derekam! - nyögtem fel, majd egy határozott, ám annál fájdalmasabb mozdulattal talpra (ha lenne olyanom) álltam és felmértem, hogy hova kerültem.
Pár milliomod másodperc azért kellet, hogy felfogjam, hogy hatalmas isteni szerencsémnek hála ott vagyok, ahol kell, azaz a parkban, ahol a baj van, méghozzá szemlátomást a legjobbkor érkeztem. Az egyik Fegyver-Mester páros éppen most készült kivégezni a banyát, de vele járó áldozatként a Fegyvermester élete is veszélybe került. Viszont megjelenésem nemvárt fordulattal járt és az akadémista páros megállt mozdulata közben, amint észrevettek.
A hirtelen beállt csöndet rögtön ki is használtam, hogy ne mondhassa senki, hogy bunkó vagyok: Halííííí! - emeltem fel a jobb kezem és mosolygós szemekkel intetem a jelenlévőknek, kedélyes, vidám hangon.

[Raven]

A trükköm sajnos nem ért egy huncut garast sem. A lány úgy lõtt ki akár egy ágyúgolyó szemvillanás alatt kettévágta a terelésre szánt almát. Abban reménykedtem, hogy az fogja fedezni a botot de nem volt rá szükség. Támadóim jól látták a feléjük repülõ botot azonban eszük ágában sem volt védekezni ellene. A lány vállát épphogy csak súrolta a tradicionális fegyverem és semmi kárt nem szenvedett. Egy megbõszült vadállat elszántságával csörtet továbbra is felém. Meg voltam gyõzõdve nekem ott harangoztak. Abban a pillanatban az egész életem lepörgött a szemem elõtt. A családom a sok szörnyûség amit meséltek az Akadémiáról és a mesterem. Bár úgy tûnt abban a pillanatban a szüleimnek volt igazuk. Csak azt az egyet sajnáltam, hogy szegény Barnát magára fogom hagyni. Abban a pillanatban kapcsoltam csak, hogy a gyengélkedõ barnán kívül nem láttam senkit. Az a kedves aranyos Mia mintha teljesen felszívódott volna. Szemem sarkában mintha mozgást éreztem volna akkor jöttem rá ez a lány ott áll mögöttem. Egy pillanat alatt jobban leizzattam mint egy ló az egész napi munka után. Jól tudtam ha az izé eltalál nemcsak rajtam de bájos vívópartnerem is úgy keresztülmegy mint a huzat. Az örült nõszemély meg csak jött és jött. Épphogy végigszaladt az agyamon, hogy elkiáltsam magamat mikor valami váratlanul lepottyant az égbõl. Valami keresztülzuhant az egyik fa ágain majd kis puffanással ért földet az egyik szerencsétlen bokron. Ez kis közjáték nem csak engem de bájosnak nem mondható nemezisemet is sóbálvánnyá változtatta. Mikor a lezuhant illetõ felállt és hátát fájlalta tudtam csak jobban szemügyre venni.
-Hatalmas lapátkezek, fehér idétlen maszk, pálcika vékony izé lábbak helyett. Nem kétséges ez halálisten mester személyesen.- mormogtam magam elé halkan.
Barátságos köszöntése békés szándékra utalt de nem tudhattam melyik oldalon áll.Abban a pillanatban Barna maghoz tért majd odarohanva a lábamhoz morogni kezdte az újonnan érkezett jövevényt. Mivel nem támadt rám molekulányit nyugodtabbnak éreztem magam és én is köszöntöttem. Igaz, hogy nagy boszorkány gyilkos volt, de jóember hírében állt ráadásul tiszteletere méltó és kiváló harcos. Nekem a mesterem azt tanította tiszteletet érdemel még az ellenség is.
-Üdvözletem halálisten Mester- de közben szememet nem vettem le az örült lányról.