Mia és Raven

[Raven]

Egy asztalnál ültem és éppen egy nagy tányért hagymás babot kanalaztam befelé mikor ugatásra lettem figyelmes. Körülnéztem, de nem láttam semmit ezért újra kezembe vettem a kanalat azonban az ugatás újra kezdõdött. Megint körülnéztem és észrevettem, hogy a szoba kezd eltûnni és vakító fehérség lép a helyébe. Abban a pillanatban nyitottam ki a szememet és már nem egy asztalnál ültem hanem a szõnyegemen feküdtem. Barna ezzel az ugatással akarta jelezni, hogy megérkeztünk valahova. Én egy jó nagyot ásítottam majd lendületet vettem, hogy legurulhassak a szõnyegrõl mikor éles fájdalom nyilallt a jobb kezembe. A kis útitársam volt az és ha nem így tett volna akkor néhány száz méter zuhanás után keményen az alattunk elterülõ városba csapódtam volna.
-Nagyon köszönöm tényleg aranyat érsz- majd megsimogattam a buksiját és leirányítottam a szõnyegemet a város mellé. Ott felhúztam a cipõmet felgöngyöltem a szõnyeget ezután a hátamra kötve elindultam a híres Halálvárosba. Sok pletykát halottam róla ezért kíváncsi voltam milyen lehet élõben. Az akadémiásoktól nem tartottam mert rajtam volt a lélekvédelem így kevés esély volt rá, hogy felfedezzék ki is vagyok valójában. A város nagyon érdekesnek látszott más milyen volt mint azok amikben az elmúlt évek során volt szerencsém bekukkantani. A nagy örömömre ráleltem egy gyönyörû szép parkba ahol minden zöld volt. Kedveltem a természetet ezért úgy döntöttem egy kicsit letelepedem, hogy kipihenhessem az utazás fáradalmait. Barnával az oldalamon vagyis a lábaim mellet sétáltam eme gyönyörû parkban és megláttam egy nagyon is csinos lánykát aki éppen egy könyvet olvasott. Gondoltam oda megyek ismerkedni és érdeklõdni.
-Elnézést kérek meg tudnád mondani halálvárosban járok és..- sajnos a mondandómat a gyomrom hangos korgása szakította félbe.
Erre lenéztem a ruhámra és megláttam csupa pór megütögettem magamat és egy kisebb porfelhõt hoztam létre magam körül. Persze elég messze álltam a hölgytõl, hogy öt ne lephesse el. Mikor végeztem elõvettem egyik zsebembõl két darab piros almát amit korábban egy fa tetejérõl szedtem. Az egyiket odanyújtottam neki jó szándékom jeleként.
– Megkínálhatlak egy almával? Van még bõven.-

[Mia]

Fél szemmel az előttem kacskaringózó betűket figyeltem, gondolataim azonban hamar átvették a fölöttem magasodó fák rezdüléseinek ritmusát. A lágy szél bele-belekapott hajamba, ahogy felnéztem a hullámzó levelekre, amint a fényért birkóztak egymással.
Meleg van.
Igazából Halálvárosban mindig meleg volt, legalábbis amióta itt lakok. A betondzsungel csakúgy árasztotta magából a hőt, és az öreg törzsek is csak enyhíteni tudták a parkba látogatók kínjait. A város körül lévő végeláthatatlan sivatagnak persze semmi köze nem volt ehhez, már amennyire azt a magamfajta kezdő tanuló meg tudta állapítani. A maszkos figura lelke még mindig körülvette a helyet, és hiába tudtam meg egy s mást ennek jelentőségéről, én még mindig abban a hiszemben voltam, hogy az egy védőpajzs. Védi a városlakókat és a vándorokat, akik itt pihennek meg. Tehát védenie kellene a melegtől is.
Halkan sóhajtottam, majd becsuktam a könyvet. Ebben az időben egy hidegvizes medence szélén kellene feküdnöm, vagy benne, de sajnos Halálváros igencsak szűkölködik az efféle szórakoztatási és szabadidős létesítményekben. El ne felejtsek majd szólni az ügy érdekében, ha újra megyek majd suliba.

Ekkor pillantottam meg a fiút. Jobban mondva annak két lábát, és a mellette ügető barna kutyát. Tudtam, hogy fel kéne állnom, mivel ők összetéveszthetetlenül felém közelítettek, és az illem azért megkíván bizonyos dolgokat az ember lányától. Próbálkozásom hamar kudarcba fulladt, a hőség minden csepp energiámat kiszívta. Csupán egy mosolyra futotta, az is inkább vicsorgásfélére hasonlíthatott, de szerencsére az idegennek nem tűnt fel. Kérdésének lényegét sem sikerült leszűrnöm, lehet, hogy be sem fejezte, nem tudtam volna így hamarjában megállapítani. Félresöpörtem egy nedves hajszálat szemem útjából, és félrebillentett fejjel figyeltem, ahogyan a srác lerázza magáról az út porát.
Biztosan most érkezhetett ide. Ő is idegen itt, akárcsak én.

- Szia, az én nevem Mia. Örülök a találkozásnak – nyújtottam felé a kezemet egy kézfogásra, miközben ő az almákkal bíbelődött. Hogy elvegyem az előző célzásom élét (amiért elfelejtett bemutatkozni), megköszöntem a gyümölcsöt, és el is vettem egyet. A pólóm segítségével szép fényesre dörzsöltem, majd vártam, hogy ő harapjon bele a sajátjába először. Az óvatosság sohasem árt.
- Most vagy itt életedben először, ugye? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, csakhogy folytassam a már megkezdett beszélgetést.

[Raven]

A pórfelhõ egyáltalán nem zavarta és míg én az almát kerestem a zsebeimben a kezét nyújtotta és bemutatkozott nekem. Akkor esett le, hogy én nem mondtam meg a nevemet. Legszívesebben bokán rúgtam volna magamat de ehelyett én inkább tettem egy kísérletet a hibám kijavítására.
-Nagyon találó neved van. Te is és a neved is nagyon szép. Engemmm Ravenek hívnak.-
Mikor elfogatta az almát jó alaposan megtörölte úgy fénylett akár egy ékkõ, de nem harapott bele. Mintha várt volna valamire ebben nem voltam biztos ezért egy jó nagy darabot kiharaptam az almából. Megkérdezte tõlem, hogy most vagyok-e elõször arrafelé. A válasz eléggé egyszerû volt azonban nem tudtam rögtön válaszolni mert az elsõ falat még a számban volt. Egy hatalmas nyeléssel szabaddá tettem a számat immár gond nélkül tudtam válaszolni.
-Igen. Én amolyan világutazó lennék és már sokat halottam Halálvárosról és az Akadémiáról. Jó pár éve járjuk az khm utakat és turistáskodunk. Bár gondolom magad is rájöttél az iménti pórtámadás után. Sajnos elég koszos a sivatag amin nemrég keresztül jöttem.-
Míg végighallgattam a válaszát három nagy harapással körberágtam az almát és utána egyben lenyeltem a szára kivételével. Arcomon ekkor a jóllakottság látszata ül ki bár a gyomrom korgása nem errõl árulkodik.
-Ne haragudj amiért megzavartalak. Gondolom te nem egy átutazó vagy mint én.- ez eléggé ostoba kérdés volt ezért próbáltam valami mentõ kérdést feltenni.
-Mi érdekes olvastál amíg meg nem zavartalak?- majd miután feltettem a kérdést egy kisebb almát adtam a kutyámnak aki farkcsóválva letelepedett egy közeli fa árnyékába és rágcsálni kezdte.

/Elnézést kérek a késésért/

[Mia]

Önkéntelenül is bólintottam egyet, amikor a nevem szépségéről beszélt, ám nem abból az okból, amit az ember elsőre feltételezne. Próbáltam elemezni a viselkedését, ami kívülről igen nevetségesnek tűnhet, tekintve, hogy alig harminc másodperce ismerjük egymást.
- Köszönöm szépen, Raven – egy kicsit el is pirultam, de csak annyira, amennyire kell. Milyen furcsa neve van… Az alma azonban már korántsem tűnt furcsának, miután a fiú jóízűen megízlelte a sajátját. Nem voltam túlzottan éhes, de ebben a melegben arra a pár csepp folyadékra is szükség lehet, amit a piros gyümölcs adhat. Ki tudja, mi lesz velünk a következő percben…

- Ühüm – szögeztem le, még mindig az almát (vagyis ami megmaradt belőle) forgatva – A sivatag valóban elég poros. Én is arról jöttem anno – nem mintha jöhettem volna bárhonnan másuttról, de attól még így volt, és a hőség miatt kicsit lelassult a töprengőm. A fiút látszólag lekötötte az evés és a beszélgetés, így legalább nem kellett azon aggódnom, hogy idiótának fog nézni a mondandóm „mély” tartalma miatt.
Következő kérdése azonban előcsalta belőlem a régi emlékeket, amelyek nem hagytak nyugodni. Már majdnem rávágtam, hogy: „igen, én is vándor életet éltem, egészen az előző hétig”, de hamar ráébredtem, hogy egyáltalán nem ismerem a fiút. Egyenlőre maradnunk kell az udvarias társalgás keretein belül, már ami a válaszaimat illeti.
- Voltaképpen az Akadémia tanulója vagyok – nyögtem ki végül, nem éppen a kérdésére felelve, de a valósághoz hűen – Oh, hát ez? – emeltem fel egy kissé az időközben az ölemből a földre csúszott könyvet – Az akadémiai könyvtárból van. „Alapismeretek a lelkekről és azok összehangolódásainak módjairól” – olvastam föl neki a címet – Amolyan kezdőknek való könyv. Tudod, még nem nagyon vagyok otthon ebben a témában… annyi különböző képességű ember létezik, végigszámolni is alig bírom… fegyver, az azt forgató mester, démontojás, nameg itt vannak a boszorkányok is… - és még folytattam volna, de akkor esett le, hogy lehet, hogy untatom ezzel a srácot – Jaj, bocsi, tudod néha elkap a hév…
Hirtelen kifogytam a mondanivalóból, és kétségbeesetten kerestem egy normális témát…
- Nagyon meleg van, mi?
… ami nem sikerült.
- Aranyos a kutyád. Hogy hívják? – kérdeztem aztán. Ezt nemcsak mentőkérdésnek szántam, tényleg érdekeltek a négylábúak.

[Raven]

A bókomtól kissé elpirult de alig éppen elég volt arra, hogy elfeledkezzen a modortalanságomról. Utána elmesélte, hogy õ az Akadémia egyik tanulója. Ezek szerint egy olyan emberrel beszéltem aki vadászik a magam fajtára. A lélekvédelemnek hála fogalma sem volt ki vagyok valójában és ennek nagyon örültem. Ha kiderült volna, hogy boszorkány vagyok biztosan nem lett volna ilyen kedves velem. Majd elmondta, hogy a lelkek alapismereteirõl szól és azoknak összehangolási módjukról. A mesteremnek köszönthetõen én is tudtam pár dolgot a lelkekrõl. A szemem lehunytam a mutatóujjammal pedig az ég felé böktem miközben fejbõl mondta egy idézetet.
-Az egészséges lélek az egészséges testben és az egészséges elmémben lakozik- ebben a pillanatban kinyitottam a szemet és a lányra néztem-Ugye jól emlékszem erre az apróságra? Egyáltalán nem untatsz mint látod egy keveset én is halottam ezekrõl a dolgokról.-
Ezután mintha csak most esett volna le, hogy õ is az Akadémia tanulója újabb kérdésekkel rohantam meg.
-Akkor neked is az a feladatod, nehogy megszülethessen egy démonisten? Az majdnem olyan mint egy vámpír csak vér helyet a rossz útra tért ember lelkeket fogyaszt. Halottam hogy kilencvenkilenc démontojás és egy boszorkány elfogyasztása után a fegyverek halálkaszává változhatnak. Még kiskoromba azt mesélték, hogy az Akadémiások sportból vadásznak a boszorkányokra és nem jobbak a démonoknál. De így felnõve már tudom, hogy csak dajka mese volt.-
~Vagyis inkább csak remélem~ tettem hozzá gondolatban. A szüleim sok ostobaságot összefecsegtek gyerekoromban de a mesteremnek hála rátaláltam az igazságra. Tudtam a túlzott fecsegésemmel fölkelthetem a gyanúját de nem érdekelt mert olyan jó érzés volt beszélgetni vele. Mikor megkérdezte a kutya nevét aki még mindig az almát rágcsálta boldogan felettem.
-Barnának hívják õ az útitársnõm. A mes.. akarom mondani tanárom adta óda mielõtt útra keltem, hogy legyen valaki aki felügyel. És te fegyver mester vagy fegyver vagy? -

[Mia]

Az alapigazságot hallgatva csak a fejemet csóváltam: minden egyes óra elején el kell mondanunk ezt a mondatot, ráadásul hangosan. Nem tudtak volna valami egyszerűbbet, vagy méginkább, rövidebbet kitalálni?
- Igen, nagyonis jól – mosolyogtam rá, megmutatva neki a könyv első oldalán lévő idézetet. A kérdéssorozatán azonban meglepődtem, hiszen fogalmam sem volt, hogy egy magafajta egyszerű fiú hogy tudhat ennyi mindent erről a számomra eleddig teljesen ismeretlen világról. Merthogy kérdések csakis akkor merülhetnek fel, ha egy picikét érdekli az embert a téma. És látszólag, őt nagyonis érdekelte.
- Ööö, nem tudom – húztam egy kicsit az időt, mire gondolatban újra végigmentem a feltett kérdéseken – Én is csak mostanában kezdtem, és egyenlőre azt tekintem a legfőbb feladatomnak, hogy megfelelő mennyiségű ismeretet sajátítsak el ezekről a dolgokról illetve személyekről. Hiszen, hogyan akadályozhatnám meg a démonisten megszületését, ha azt sem tudom, mi fán terem az olyan? – kínosan felnevettem, majd folytattam:
- Halálkasza? Igen, asszem úgy van, ahogy mondod, bár én még nem találkoztam ilyennel. Biztos nagyon erősek lehetnek… Azt viszont tényleg nem tudom, az akadémiai növendékek mit csinálnak vagy mit nem. Annyit tudok, hogy szoktak kapni küldetéseket, egy nagy tábla van az egyik folyosón, és oda írják ki, ha akad valami elintéznivaló. Nyilván van, amikor boszorkányok után erednek, ám én nem hiszem, hogy sportból csinálnák… gondolj csak bele, a boszik lelke csak a 99. után számít többet egy átlag démontojásénál, így semmi értelme nem lenne életveszélybe sodródni, amíg meg nincs mind a 99. Olyan páros meg szerintem nem sok van itt, egyenlőre.

Itt jöhetett volna a magabiztos mosoly, hogy: „na majd én segítek a fegyveremnek, és ő lesz először halálkasza, és mi leszünk a legjobbak”, de az az igazság, hogy semmi motivációm nem volt ehhez az öldökléshez. Tudom, hogy az akadémia csak a gonosz lelkeket igyekszik eltávolítani, de nekem még túlságosan is új ez a rendszer ahhoz, hogy fölálljak, és lelkeket kezdjek el irtani a társammal. Vagyis, a nemlétező társammal.

- Barna? Találó név – néztem rá a békésen eszegető állatra, amikor Raven feltette a várt kérdést. Ezt azért mondom így, mert nem tudsz úgy beszélgetésbe elegyedni valakivel Halálvárosban, hogy a végén ne lyukadjatok ki egymás „kasztjánál”, és ne kezdjétek el elemezni azt. Tapasztalatból mondom: még a piacon lévő, gyümölcsöt áruló néni is rákérdez, mialatt elveszi a pénzt.
- Fegyvermester vagyok – feleltem unottan. Ajkaim már maguktól betanulták ezt a mondatot, és rögtön az utána következőt is, így egy leheletnyi szünet után már mondtam is tovább, szinte rutinból:
- És te?
Ekkor jutott csak eszembe, hogy ő valószínűleg egyik sem, hiszen akkor már találkoztunk volna. Kivéve, ha csak most akarna jelentkezni az akadémiára, akkor viszont nem a parkban sétálgatna. De kár ezen agyalnom, inkább megvárom, amíg válaszol.

[Raven]

Mikor megkérdeztem tõle, hogy jól idéztem-e az elõbb mosolyogva azt felette nagyon is majd megmutatta a könyv elsõ oldalát. Ugyanaz volt oda leírva mint amit én az elõbb elhadartam. Nem volt csoda hisz az utóbbi pár években a mesterem folyton ezekkel tömte a fejemet. Régi mondás, hogy mindent tudni kell az ellenfélrõl nehogy meglepetést tudjon okozni. Ezután elmesélte, hogy õ még csak kezdõ és nem tud mindent, de halott már a halálkaszákról és szerinte nem vadásszak sportból a boszorkányokra. Mielõtt még furcsa gondolat támadt volna benne a tudásommal kapcsolatban gyorsan kerestem egy kibúvót ami az igazság is volt egyben. Mint tudjuk jobb a részleges igazság mint a teljes hazugság.
-Éveken át egy öreg fickó tanított önvédelemre és tõle tanultam ezeket. Minden nap végig kellet hallgatnom a lelkekrõl szóló históriáit. Kedvenc mondása az volt ép testben ép lélek. Ezt én meg átköltöttem ép testben épphogy élek- ennél a mondatnál egy pillanatra elgyötört képet vágtam.
Ezután találónak titulálta a társam elnevezését és elmondta õ egy fegyvermester majd megkérdezte én milyen kaszthoz tartozom. Bizonyára azért kérdezte ezt meg mert már megint sokat járt a szám.
-Én mindössze egy kóbor vándor vagyok különben se vennének fel egy magamfajtát egy ilyen Akadémiába- ebben a pillanatban Barna elmorantotta magát. Én tudtam mi ennek a jelentõség mégpedig megint sokat jár a szám. Valószínû megint ugyanaz fog történni mint a múltkor. Leleplezem magamat utána szõnyegháton menekülhetek az akadémiások elõl. Abban a pillanatban nem érdekelt csak az volt a fontos, hogy vele beszélgetek.
-Mondták már, hogy nagyon csinos vagy mikor mosolyogsz?-
Ezt azért mondtam mert igaz és kifogytam a beszéd témából. Nem tudtam mit kérdezzek és hirtelen beugrott valami valami veszélyes.
-Te mit gondolsz a boszorkányokról. Szerinted is olyan szörnyûek?-
Ha bármi probléma adódna csak le kell tekernek a szõnyegemet és már indulhatok is. Azzal a tudattal ültem ott, hogy még azelõtt meg tudok pattanni mielõtt a nehézfiúk megérkeznének.

[Mia]

Ahogy a nap egyre feljebb hágott a felhőtlen égen, kezdtem élvezni a beszélgetést. Az elején minden vágyam volt, hogy végre egyedül hagyjon a fiú, és visszatérhessek az olvasással megszakított álmodozáshoz, véleményem azonban hamar megváltozott: igazság szerint már nagyon régen dumáltam ilyen sokáig akárkivel is. Hiába, a vándorélet bizony számos hátránnyal járt, és most, hogy végre megtaláltam pillanatnyi helyem a világban, jól esett, hogy bizonyos dolgok nem maradnak ugyanúgy. Persze a barátságtól még nagyon messze jártunk, arról nem is beszélve, hogy az én visszahúzódó jellemem már eleve tiltakozott e szó ellen. Amíg nem kötnek szálak senkihez, nem tudnak bántani téged.
És te sem tudod őket.
- Önvédelemre? Olyat én is tanultam… - csillant föl a szemem. Útjaim során nemegyszer találkoztam tolvajokkal és rablókkal, így el kellett sajátítanom bizonyos technikákat, amik segítségével életben tudtam maradni: legerősebb fegyverem a gyorsaság volt, de most, hogy egy helyben vagyok már egy ideje, úgy éreztem, kezdek berozsdásodni.
A kérdést mégsem tettem fel, nem tehettem fel. Nem, egyenlőre nem.
- Miért nem? – kérdeztem aztán – Szerintem az Akadémia szívesen fogadna. Lehetnél te is fegyvermester, ahogy én.
A következő megjegyzését elengedtem a fülem mellett: eddig is tudtam, hogy valami nem stimmel, bár még nem érett konkrét gondolattá a fejemben. De ezt a túlságosan is hízelgő stílust bizony eléggé furcsállottam. Jobban meggondolva, Raven mindig akkor rukkolt elő egy ilyennel, amikor már nagyon belejött a mondandójába, de hirtelen félbehagyta azt. Mintha titkolna előlem valamit. Hogy mit, az egyenlőre kevéssé foglalkoztatott, de aki ilyen szembetűnően műveli a témaváltást, annak bizony nem kis titkolnivalója lehet. Én már csak tudom.
-„Te mit gondolsz a boszorkányokról? Szerinted is olyan szörnyűek?”
És akkor tudatosult bennem valami, amit eddig nem is sejtettem. Egy kósza gondolat, semmi több, az ügy azonban részletesebb felderítést kívánt: mélyen belenéztem Raven szemébe…
Mia, hogy ma mennyire lassú vagy! Már a neve is elárulja őt…
… majd elnevettem magam:
- Boszorkányok? Ott még nem tartok – bizonyításképpen belelapoztam a könyvembe, majd rámutattam a könyvjelzőmre – Róluk szinte csak a könyv legvégén van szó, én viszont még nagyon az elején járok – mosolyom őszinte volt. Igyekeztem leplezni az izgalmamat, amit ez a szituáció nyújthat számomra. De jó is lenne, kipróbálni, mire vagyok képes…
- Amúgy hallottam nagyon gonosz boszorkányokról is. De tudod, rossz útra tért fegyverekről és mesterekről is hallottam, így elképzelhető, hogy léteznek jó boszorkányok, nem?

Mielőtt azonban a srác válaszolhatott volna, hirtelen kimondtam a nem is olyan régóta dédelgetett mondatot:
- Benne vagy egy gyakorló meccsben? – ez így túl gyorsra sikeredett, így szinte azonnal korrigáltam – Mármint, amolyan tét nélküliben. Mint látod, nálam nincsen fegyver.
- Tudod, nagyon régen én is vándorló életet éltem, és nem szeretném, ha kifakulna a tudásom, amit oly sok kín és gyötrődés árán szereztem meg. Szeretném, ha az akkori ép testben épphogy lélek végre ép lélekké válna – tudtam, hogy az elismételt szófordulat befolyást fog gyakorolni a válaszára, így (még mindig mosolyogva) vártam, vajon elfogadja-e egy magamfajta fegyvertelen kislány kihívását.

[Raven]

A beszélgetés rendkívül üdítõleg hatott rám. Igaz tettem pár meggondolatlan megjegyzést de úgy tünt nem vett észre belõle semmit. Elmesélte, hogy õ is tanult önvédelmet. Ekkor végignéztem rajta de csak óvatosan. Túlságosan is törékenynek tartottam az ilyesmihez és túl csinosnak. Akkor esett le mekkora egy ökör vagyok. Ugyanis ha valaki fegyvermester az sokkalta veszélyesebb az önvédelemnél. Õk direkt keresek a veszélyt mondhatni a béke katonái. Nemértette a megjegyzésemet miért ne lehetnék én is az akadémia diákja. Az volt a véleménye, hogy hozzá hasonlóan én is lehetnék fegyvermester. Szép is lenne azonban azon a tényen semmi nem változtattatott, hogy boszorkány vagyok. Egy ilyet meg rögtön kivégeznének amint csak megpillantják õket. A kérdésemre miszerint mit gondol a boszikról nem tudott válaszolni. Még nem volt elég ismerete és tapasztalata mutatta a könyvet, hogy még messze van tõlük. Ezt nagyon sajnáltam mert rettenetesen kíváncsi voltam valaki véleményére. Errõl sajnos le kellet mondanom de megnyugtatott az amit ezután mondott miszerint nem csak boszorkányok lehetnek gonoszak majd elmosolyodott. Ez az egy mondat és a mosoly egészen beragyogta a lelkemet. Erre a kijelentésre nem volt idõm válaszolni ugyanis egy karvaly sebességével csapott le egy ajánlattal. Arra kért, hogy gyakoroljak egy kis önvédelmet vele tét nélkül nehogy befásuljon a tudása. Elég érdekesen hangzott de mivel eddig kedves volt velem nem szívesen ártottam volna neki. A tény miszerint, hogy egy lány csak tetézte az ellenállásomat mert nõkkel semmilyen körülmények között nem harcolta. Azonban az az elõbbi mosoly oly csodás volt majd elolvadtam tõle így nem tudtam nemet mondani.
-Rendben van-mondtam mosolyogva-de szigorúan csak gyakorlás lesz.
Ezután odafordultam az útitársamhoz, hogy felkészítsem az elkövetkezõ eseményekre.
-Most játszunk egy kicsit ne ijedj meg.- ezzel pár lépést arrébb mentem a padtól és szembefordultam Miával. A szõnyegemet benne a bottal a hátamon hagytam mert így bármikor használhattam. Lábaimat kis terpeszre nyitottam szét két tenyeremet nyitva egymás mögött helyeztem el és vártam a támadást. Nem kezdeményezek és a csapásokat mind igyekszem eltéríteni köríves mozdulatokkal. Igaz, hogy tizenöt éven át tanultam harcolni és edzettem testemet négy éve vándorlok és nem tudtam mindig gyakorolni. Szóval és vagyok éppen formában.

[Mia]

- Oké – feleltem türelmetlenül, gondolatban viszont már elkezdtem a folyamatos koncentrálást, ami az alapját képezi mindannak, amit tanultam. Sajnos nekem soha nem volt mesterem, aki fogásokat mutatott volna, de aki keres, az talál, ugyebár: a képesség, hogy nyitott szemmel járjad a világot, nagy előnyödre válhat az élet majd minden területén. Vegyük példának ezt a harcot, vagy a harcot, mint alapfogalmat: amikor elszöktem otthonról, mindig rejtőzködnöm kellett, ugyanis egy magányos lány nagyobb veszélybe sodródhat, mint egy fiú. A láthatatlanság művészetét sokszor kihasználtam, volt, amikor gyakorlaton résztvevő férfiakat néztem, akik bottal, karddal vagy más fegyverrel próbálták legyűrni egymást. Igyekeztem minél többet elraktározni a látott mozdulatokból, majd az erdő sűrűjében leutánozni őket. Eleinte nehéz volt, majd egyre jobban belejöttem, végül elég volt egyszer végignéznem egy kombinációt, hogy meg tudjam tanulni. Később már eljutottam odáig, hogy utánzás helyett egy ellenlépésen agyaltam, miközben a vakok küzdöttek.
Vakok, mert nem láttak. Pedig ott voltam. Éjjeleken és nappalokon át.

Raven eltávolodott pár lépésre, de legnagyobb meglepetésemre, nem vette le hátáról az amúgyis furcsa szőnyeget. Hogy a botját meg fogja tartani, afelől nem volt kétségem. Tagjaim megremegtek az izgalomtól, majd én is vállszélességű terpeszbe álltam, kissé behajlított térdekkel.
Fogalmam sincs, ki is vagy te valójában, de most talán majd kiderül.
Körülnéztem: a terep felmérése mindig fontos, és most a fiú bőven adott időt mindenre: a pad kettőnk között kb félúton lehetett, a srác kutyája a gazdájához közelebbi fánál. Selymes fű, mindenhol óriási fatörzsek és elég erős faágak, amik közül egy-kettő biztosan elbírja majd a súlyomat. Kezdetnek nem is rossz.
Miután megbizonyosodtam afelől, hogy nekem kell kezdeményezni, kelletlenül bár, de megindultam. Mindigis sokkal jobban szerettem védekezni, és abból átmenni hirtelen támadásba, mint magam kezdeményezni. De nem történhet az életben mindig minden úgy, ahogy te azt elképzelted, és ezt a mondást is meg kellett tanulnom az út során.
Nagy levegőt vettem, és sebességet váltottam. Az első csapásomat lehajolva, a lábammal próbáltam bevinni, tőle enyhén jobbról. Valószínű, hogy ezt ki fogja védeni, de nem is a találat volt a szándékom vele: általában az ilyen és ehhez hasonló mozdulatokkal szoktam felbecsülni, hogy ellenfelem mennyire gyors, illetve mennyire jók a reflexei.

[Raven]

A lány kissé megremegett talán az izgalomtól. Én egy kicsit aggódtam hátha valami kárt okozok benne de nem mutattam jelét. Bíztam magamban és a képességeimben és tudtam mindent el fogok követni a belesetek elkerülése végett. Míg a lány elfoglalta a helyét azon gondolkoztam milyen módon is küzdjek meg vele. Az én módszerem igaz egyszerûbb de sajnos erõszakosabb is. A mesteré bonyolult de sokkal kifinomultabb és ügyesebb volt. Az én módszerem nem volt más mint nyitott tenyérrel földrengetõ pofonokkal megszórni az ellenfél fejét. A mesterem viszont lágyabb mozzanatokra tanított engem. Ahelyett, hogy megállítanám az ellenfél csapásait azokat eltérítem és szabad kezemmel viszek be egy erõs támadást. Leginkább egy táncra vagy a daru mozgására hasonlít ez a technika. Elég furcsa egy hollótól ilyet tanulni. Azonban kétségkívül nagyon is hatékonynak bizonyult az elmúlt négy év során. Szerencsémre sok városban élnek huligánok akik kapva kapnak egy kis bunyóért. Én meg miután lekezeltem õket szépen megnéztem mit rejtett a pénztárcájuk mélye. Se szakmám se munkám nem volt és valamibõl meg kellet, hogy éljek. Bár a párbaj pillanatában teljesen le voltam égve. Volt egy kis kutyakaja de az már reggel elfogyott és én is napok óta csak almát ettem. A verekedésekkel soha nem volt gondom mindig jólesett leverni pár nagyszájú idiótát. Azonban nõket soha nem tudtam megütni. De megsérteni sem akartam ezt a szép kislányt. Mia biztosan megunta a várakozást meg elindította a rohamot elennem. Nagy levegõt vett ezzel fokozta a tempót majd elõttem megállt és egy rúgással indított kezdettnek. Mivel egy ideje nem harcoltam és nemrég ébredtem fel kissé elmacskásodtak az izmaim. A csapása tökéletesen betalált a jobb oldalamba. Fájdalmat nem éreztem mivel régebben ennél erõsebb csapások értek engem. Ráadásul ha az végtagja nem is voltak formában a tüdõm annál inkább. Mikor elindította a lábát hatalmas levegõt fújtam ki hangtalanul ezzel megfeszítve a hasfalamat. Ilyenkor a csapások nem olyan fájdalmasak. Mivel ez alacsony volt így a lábaimat érte. Azok se fájdultak meg azonban kissé megfeledkeztem magamról és mikor megrúgott ösztönösen akcióba léptem. Nyitott tenyérrel a mellkasa felé csaptam nagy sebességgel. Amint észbe kaptam milyen ostobaságot is mûveltem azonnal megállítottam a kezemet. Ha nem ugrott hátra akkor pont a melleit tapogattam le.

A kezemet máris visszahúzom és elnézést kérek.
-Elnézést. többet nem fordul elõ.- ez egy két értelmû bocsánatkérés lesz.Ha támad megpróbálom a csapásait eltéríteni. Mintha csak egy kést tolnék el magamtól. Ha meg nem akkor magamhoz veszem a kezdeményezést félköríves vágásokkal a tenyerem élével. Igyekszem nem el találni vagyis pont a bõre elõtt megállítani a kezemet. Ez ugyanis egy gyakorlat tehát nem szükséges sérülést okozni ráadásul mivel nem vagyok edzésben sebességem is jóval lassabb a szokottnál kissé gyorsabb az átlag emberénél.

[Mia]

Még jó, hogy bizonyos fokig előre tudom, ellenfeleim mire mit szoktak lépni: mielőtt tudatosult volna bennem, hogy eltaláltam-e vagy sem, hátrébb ugrottam, és kivártam. Ami történt, arra viszont duplán nem voltam felkészülve: az első dolog, ami meglepetésként ért, hogy nem hárította a rúgást (hogy direkt vagy sem, azt nem tudtam), de ami a legfurcsább, hogy elnézést kért, miután kezével felém próbált ütni.
- Ennek így semmi értelme – szögeztem le – Vagy rendesen gyakorlunk, vagy sehogy.
Keresztbe font karral néztem végig rajta, választ vagy reakciót várva. Akárki is legyen ő valójában, az biztos, hogy semmi kárt nem akar okozni bennem. Bár, ha jobban belegondolok, még az is csoda, hogy egyáltalán elfogadta a kihívásomat, persze ettől még ugyanúgy nem csinálunk semmi fizikailag hasznosat, mintha a fűben ülve beszélgetnénk.
Halkan sóhajtottam egyet: a kezdeti izgalom, hogy egy ismeretlennel harcolhatok, egy pillanat alatt alábbhagyott. Hiába, lány vagyok, és ez a tény sokakat visszafog, még egy éles meccsen is, nemhogy egy gyakorló mérkőzésen...
Egy hirtelen ötlettől vezérelve odaballagtam egy közeli mogyoróbokorhoz, és egy használhatónak látszó, megfelelő hosszúságú és fogású faágat törtem magamnak. E bokor különösen nehezen törik, és reméltem, hogy Raven is tudja ezt. Nem mellesleg, mostmár fegyverem is volt, már amennyire párja lehet az ő botjának az enyém.
- És ehhez a felálláshoz mit szólsz? – kérdeztem, közben meglengetve magam körül a fát.

[Raven]

Szerencsémre sokkal jobb reflexei voltak a lánynak mint gondoltam. Egy hétköznapi embert már rég letapiztam volna de õ azonnal hátraugrott. Ez arra engedett következni nem mindennapi ellenféllel van dolgom. A bocsánatkérésemet kissé furcsállotta és mintha a lelkesedése is alább hagyott volna. Szemeibõl a szomorúságot véltem felfedezni. Ez számomra ugyanolyan bûn volt mintha sérülést okoztam volna neki. Ez is sérülés volt csak a lelkén. Azon kezdtem gondolkodni, hogyan tudnám megoldani ezt a problémát. Nem akartam csalódást okozni neki de bántani se volt szándékom. Hirtelen beugrott ha nem lenne fegyvertelen akkor talán más lenne a helyzet. Éppen hátra akartam nyúlni a botomért mikor odalépett az egyik bokorhoz és egy ágat kezdett ráncigálni. Nem értettem mit akar vele. Addig ráncigálta míg le nem törött egy nagyobbacska ág. Megkérdezte tõlem mit szolok eme felálláshoz mire elmosolyodtam. Így már teljesen más volt a leányzó fekvése.

Azzal a bottal és a kiváló reflexeivel remekül tudhat védekezni.
-Akkor már indulok is- mondom majd kocogó sebességgel elindulok Mia felé. Keménynek mondható tenyér csapásokkal célzom meg a vállait. Hármat a jobb majd hármat a bal vállára osztok ki ezután a jobb lábammal próbálom megrúgni az õ bal lábát. Ha a reflexei ezúttal is ilyen jók lesznek ki tudja védeni, de nem könnyen. A sebességbe mindent beleadok ami akkor tõlem telik.

[Mia]

Na vééégre valami akció – ujjongtam magamban, ahogy Raven megindult felém. Az ágacskának aligha nevezhető botomat magam elé tartava vártam, vajon mire készül. Miután én már szereztem magamnak fegyvert, úgy gondoltam, ő is előveszi a hátán lévőt, de nem így tette: puszta kézzel szerette volna megvívni a csatánkat. Erőltetnem kellett magamat, hogy ne szóljak neki, hiszen így egyáltalán nem volt fair a küzdelem, de végül nem nyitottam ki a számat: majdcsak előveszi, ha nem lesz más választása.

Gyors ütésekkel kezdett, keze éle helyett azonban tenyérrel próbálkozott, méghozzá gyorsabban, mint múltkor. A sebessége talán még az enyémet is felülmúlta, ám biztos voltam abban, hogy nem tudja a végtelenségig fönntartani ezt az állapotot. Ő is csak emberből van, akik bizony fáradékonyak. Az első sorozata hangosan csattant a jobb vállamon: naná, hogy azt a karomat célozta meg, amiben a botot tartottam. A tompa fájdalom ellenére sikerült meglendítenem a fát, ami sebesen süvített a kinyújtott karja felé, amint az a bal vállamat igyekezett eltalálni. Eközben az alsó két végtagjára is figyelnem kellett, így csak az tudatosult bennem, hogy talánha egy ütés célba ért (amit azért erőteljesen jelzett a bal vállam), de abban nem voltam biztos, hogy ki tudta-e kerülni a botomat, vagy sem. Mindenesetre ezzel szinte egyidőben alul is folyt ám a küzdelem, és jobb ötlet híján a rúgását a saját jobb lábammal védtem ki: így nem talált el érzékeny felületet egyik láb sem, ám az ütközés egyikünknek sem eshetett túl jól. (Nekem tuti nem.)
Egy újabb ugrás hátrafelé, majd rögtön oldalra, és már félig mögötte is voltam, hacsak nem fordult el ő is velem együtt. A mogyoróvesszőt két kézbe fogva becéloztam a jobb vállát, majd rögtön ezután hirtelen leguggoltam, és a második vágást a jobb lábának szántam. Mindkétszer próbáltam a tőlem telhető legnagyobb erővel és sebességgel bevinni a találatokat, bízva abban, hogy legalább az egyik ütés célba ér.

[Raven]

Sajnálatos módon nem lehet minden úgy, ahogyan mi azt szeretnénk. Abban reménykedtem, hogy a lány ki tudja védeni a gyors csapásaimat sajnos tévedtem. Az elsõ három tenyércsapás betalált pont a jobb vállába. Komolyan kárt nem okoztam benne hisz a botocskát nem ejtette el. Sajnálatos módon túlbecsültem a képességeit és ez lett a következménye. Már nem tudtam megállni a hév hajtott elõre. A másik vállára is indítottam három csapást ezeket szerencsére nagyon ügyesen ki tudta védeni. Mikor már csak egy hajszálnyira volt a tenyerem a puha selymes bõrétõl õ egy erõs határozott bot csapással eltérítette azt. Ennek szívbõl örültem mert nem akartam még ennyi kárt sem okozni benne. Ezek után meglendítettem a lábamat, hogy egy váratlan alacsony rúgással meglepjem bájos ellenfelet. Azonban újfent kiderült a lány nem volt kezdõ így a jobb lábával sikeresen megakasztotta a támadásomat. Egy kicsit fájt mikor a két láb egymásnak csapódott de nem volt több egy kis kellemetlenségnél. Villámgyorsan hátra ugrott majd oldalra így majdnem a hátam mögött volt. Gyorsan újra szembe akart velem fordulni de már ott volt mellettem. Egy csapást vitt be a jobb vállamba majd a jobb lábam következett. Mindkettõnél erõs csípõs fájdalom futott végig a végtagomon. Nem is tudom miért nem tudtam kivédeni talán túl lassú volta, de az is meglehet nem is akartam védekezni. Lassan megtapogattam a sérüléseimet és rájöttem kisebb zúzódásokon kívül nagyobb baj nem történt.
Pár nap és kutya bajom sem lesz.

A bal kezemmel megfogtam a jobb vállamat kissé megmasszírozom miközben karközrést végzek vele. Eközben a jobb lábamat jó alaposan megrázom.
-Na ez remek kis bemelegítõ volt. Teljesen bemacskásodtak a lábaim a hosszú tétlenség alatt.-
ezt mondtam bár a formám még mindig nem volt a régi.
Továbbra is tenyércsapásokkal támadok de csak az ágacskát célzom. Nem akarok még egy hibát elkövetni. Ha véletlenül eltörne felajánlom a saját botomat. Ha õ támad vagy elhajolok vagy elvezetem a csapást.