A temető közepe

[Mia]

Halálváros. Már a neve is ijesztő, hát még ezek a kacskaringós kis sikátorok, amik számtalan misztikumot rejthetnek a felkészületlen emberek számára. Vagyis, nem is a misztikum a jó szó erre, inkább valami olyasmi, ami tele van az ismeretlen iránti félelemmel.
Hogy féltem volna? Aligha. Habár megmondom őszintén, ezt a helyet nem nekem teremtették: az egész pereputtyban alig van valami élettel teli zöld, és nappal még az utcára se nagyon lehet kimenni a tömeg miatt. Mindenhol zajongás, gyereksírás és távolságtartó szemmel méregető arcok fogadnak, egyedül az akadémia melletti parkban van nyugtom.
Hát igen, az Akadémia. Hivatalosan is csupán két napja vagyok tagja e számomra túlontúl furcsa helynek, de még mindig nem érzem magam itteninek. Valahogy nem tudom megszokni a légkört, szinte minden másodpercben rájövök, hogy semmit sem tudok erről a világról: fegyverek, fegyvermesterek, démontojások, boszorkányok és miegyéb… néhány szót azért tudnék mondani, mert átnyálaztam a Koponyamaszk által adott könyveket, ám még mindig homályos ez egy kicsit. Lehet azért, mert élőben még nem volt alkalmam belekóstolni ebbe a világba.

Ajkaimat halk sóhaj hagyta el, amint befordultam már vagy az ezredik utcácskába. Lassan fél órája, hogy eltévedtem a betondzsungelben, és a térképem sem volt nálam. Minden cuccomat az ideiglenes szobámban hagytam, az Akadémián. De megfogadtam, addig nem fordulok vissza, amíg körbe nem jártam a város nevezetességeit. És most bárki megkérdezhetné, akinek van egy csepp esze, hogy miért pont éjnek évadján próbálom felfedezni új otthonom, amikor egy lélek sincs a környéken, aki útba igazíthatna. A válasz egyszerű: nem bírom a tömeget. És mint ilyen, kizárt dolog, hogy én a lustán lihegő nap alatt sétafikáljak órák hosszat, megpróbálva elkerülni, hogy fellökjenek a rohanó emberek. Persze eszembe nem jutott, hogy este esetleg beleütközhetek rosszat akaró lényekbe is, hiszen ez maga Halálváros, vagy mi a franc: itt béke van, legalábbis egészen addig így gondoltam, amíg szembe nem jött velem a temető.
Először még nem gyanítottam semmit sem, ahogy a széltől himbálódzó, ágakra akasztott kampókat figyeltem. Lassan már megszoktam a város furcsaságait, hát mit nekem egypár éles horog? Ekkor azonban utam egy vértócsát keresztezett, aminek láttán már komorabban ráncoltam össze homlokom: valami itt határozottan nem stimmel.

Gyanúm hamar bebizonyosodott: a ködben egy, vagyis nem, mindjárt három alakot fedeztem fel, párbeszédüket idáig lehetett hallani a nyirkos csendben. Az egyik hang valami Démonfiókát emlegetett, aki meg akar támadni valakit. Aztán az előbbinél egy idősebb hang szelte át a levegőt, szavaiból csakúgy áradt a fenyegetés. Agyam vészesen pörgött, tudtam, hogy most elő kell hívnom minden erre vonatkozó részt, amit olvastam: démonfióka, démonfióka… ezaz! Démontojás! Ami a második felszólalót illeti… aki nem mellesleg hallhatóan óriási nagy bajban volt… képtelen vagy fegyverformát felvenni… fegyverformát… hát persze! A srác biztosan fegyver!
Egy pillanatra elégedett mosoly futott át arcomon, hogy pár mondatból máris rájöttem a szituációra: egy ismeretlen, eddig csöndben maradó átlagos embert akar megtámadni egy démontojás, akit viszont egy fegyver akar megölni… Hű.
Lépjek közbe, vagy szépen óvatosan forduljak meg, és hagyjam itt őket?
A választás nehéz volt: ha maradok, akár meg is ölhetnek, ha viszont elmegyek, a srác tuti meghal… habár ha maradok és segítek neki, az sem egy életbiztosítás… hiszen totál kezdő fegyvermester vagyok… de mégis…
Ekkor eszembe jutott a megfelelő fejezet a könyvből, ami a fegyver és mestere kapcsolatáról szólt: „ők ketten óriási erőt képviselnek, ha rezonáltatják a lélekhullámaikat…”

Hmm. Igazából hulla jó lenne tudni, mi az a lélekhullám.

- Én segíthetek neked – léptem ki egy határozott lépéssel a ködből, a srácnak címezve a mondatot. Ez amolyan tudatalatti lépés volt, nem gondoltam igazán át a dolgot, de most már mindegy. Ami megtörtént, az megtörtént, ez márpedig megtörtént. Látván, hogy a jelenlévők közül rajtam kívül talán senkinek sem világos az előző mondatom információtartalma, közelebb léptem a fiúhoz, és sietősen tisztáztam kilétemet – Én egy fegyvermester vagyok – ez a kijelentés ugyan nem volt valami határozott a részemről, de azért folytattam – Szóval jó lenne, ha végre átváltoznál kaszává, vagy pisztollyá, vagy… öhm… valamivé… hogy tudjalak használni. Feltéve, ha életben akarunk maradni.

[Leone]

Úgy tûnt, a démontojást nem igazán döbbentette meg, hogy kardot szegeztem rá. Igazából nem is érdekelt, mit gondol. Az lett volna a legjobb, ha helyben végzek vele. Miközben csak szorongattam a kardomat, a másik leendõ ellenfelem mit sem tudott a terveimrõl, jött volna a segítségemre. Kinyilatkoztatta, hogy aki velem nézett szembe, nem ember.
- Errõl én is tudok, öcskös. Kár a gõzért... - mondtam halálos nyugodtsággal, miközben megpróbálta a kezét ismét kaszapengévé alakítani, kisebb sikerrel. A démontojás szemmel láthatólag ismét fõbb célpontjára összpontosított. Elõvett egy kardot és várt, hogy a srác nekirohanjon. Nem kicsit dühített a tudat, amiért bohócot csinált belõlem. Ezért hát az elsõ célpontom a démontojás lett. Egy kicsit se haboztam, noha az akcióm nem a tõlem megszokottnak tûnt, ha az olvasó közelebbrõl ismerne. A katana szorongatását enyhítettem és a nindzsákhoz hasonló fogási technikát választottam, azaz a kard életlen felét a karom mellett "foglalt helyet". Az átlagot felülmúló gyorsasággal teremtem a démontojás elõtt, s a nemesfémet nekicsaptam "rokonának". Nem élveztem testi fölényt, így rá se nehezedtem az erõszakos megoldásra. Csupán sakkban tartottam a démontojás foglalt kezét. Fél szememmel a fegyver srácot fürkésztem.
- Veled késõbb számolok. - szóltam ridegen, szememet összeszûkítve. - Nem tudok megbocsátani sem az Akadémia tanulójának, sem egy lélekzabálónak, amiért belekevertetek ebbe. Kell egy kis szórakozás, erre meg már komolyan veszitek ezt az egészet? Menjetek haza, pockok, ha játszani akartok!
Valójában véletlenszerûen jöttek ki ez a monológ a számon. Szimpla megszokásból, mivel nem éppen egy barátkozó lélek vagyok. Az olvasó ismét feltenne egy kérdést: ha egy magányos férfiúról van itt szó, miért nem a farkas lett a familiárisom? Nos, szimpla véletlen. Ámbátor a "magányos farkas" jelzõ jobban passzolt hozzám, mint a "magányos oroszláné". Az utóbbi nem is használandó, mert semmi értelme sincs! Gondolkozzunk... ez az elõbbi tett inkább bátorságra vagy botorságra utalt. Az elõbbi minimálisan lehetett igaz: bátorság az, melyre valójában gondoltam. Tehettem volna azt is, hogy segítek a démontojásnak megölni a fegyvert, utána azzal is végzek. De ha így tettem volna, a dei Hearto becsületét sároznám be. És végülis a helyzetet különösen élveztem. Szerintem minden dei Hearto így tett volna a helyemben. Az oroszlán bátorsága, vakmerõsége egyesült a vérvonalban, így nem is csoda, hogy elnyertük eme fenséges állat bizalmát.
Miközben sakkban tartottam a démontojást, egy újabb zavaró tényezõ bukkant fel: egy lány. Amint megjelent, szemeim egy tétova pillanatra megakadtak rajta, végül visszavándoroltak jelenlegi ellenemre. Mint már feljebb említettem, nem nehezedtem rá a súlyommal, csakis mozgásképtelenné igyekeztem tenni. Ám lehetséges, hogy a korábbi mondataimmal megharagítottam a fegyvert, ezzel pedig könnyen fûbe haraphatok. Nem számított: egy csöppet se féltem ettõl, sõt! Inkább bizakodóbb lettem, ámbátor a gátat nem akartam átszakítani és a lélekvédelmet hátrahagyni... egyenlõre. Végtére is, ha az oroszlán tombol, miért akadályozzák egyesek?
- Nagyszerû! Még több pocok... Legalább lesz mit enni vacsorára. - ezt az "oroszlános" célzást nagy valószínûleg csakis én értettem, hiszen senki se ismerte a jelenlévõk soraiból a családom familiárisát. Amit mondtam, igaz is volt: kielégíteni való étvágyam támadt a harcra, ha már nem hagytak egyedül szórakozni.

[Sean]

Egyszer egy filmben hallottam:"Akció reakciót követ". Nos, ez pontosan így is történt, szinte minden egy szempillantás alatt!
A Démontojás elhajolt rúgásom elől és a kardot a kezében tartva elém szegezte, pontosan olyan szögben és irányban, hogy a torkommal belerohanjak. Mondanom sem kell, rögtön megdermedtem és csak egy dühös pillantást vetettem rá. De még mielőtt elkezdhettem volna agyalni bármin is, a síremléken ülő srác a kardjáért nyúlt és hihetetlen sebességgel a Démontojás előtt termett és annak a kezében tartott Kardjára csapott, ami egyenesen a torkomnak irányult.
Úgy nézett ki a helyzet, hogy pont most mentettek meg. Ebből kifolyólag gondolatok tömkelege jelent meg egyszerre a fejemben: - Mégis ki ez a srác? Vajon mit akarhat? Egyáltalán mit keres itt?
Pillanatnyi dermedtségemet rögtön felváltották az indulatok, mikor meghallottam a katanás alak szavait.
- Velem később számolsz? Na ne nevettess már! Egy ilyen pojáca akkor sem lenne ellenfél számomra, ha hátrakötött kézzel kéne harcoljak ellene! Nem tudsz megbocsájtani? Mégis mért? Ártottunk mi neked valaha is? Nem hiszem! Inkább tűnj el innen, még mielőtt valami bajod esik! Bolond... - igen indulatosan és hevesen tört ez ki belőlem, de a végén, az utolsó szót, inkább már csak úgy magamnak céloztam, de probléma nélkül hallhatták mások is, mivel nem suttogtam.
- Már lassan kezd elegem lenni mindebből az egészből. Nem elég, hogy egy Démontojással küzdök éppen, még egy keménykedő emberbe is belebotlok... Hát ez csodás!
Továbbra is dühösen tekintettem a Démontojásra, de már a kardos srácot is elkezdtem méregetni. Egy terv kezdett el kibontakoznia fejemben, miközben ott álltam mozdulatlanul, velük szembe.
- A Démontojással végzek, ez egyértelmű és a lelkét is megeszem. De vajon az emberrel mi legyen? Helyben fogom hagyni, ez eddig világos. Túl nagy a szája... Igen. Ez lesz a legjobb.
- Rendben van, felőlem kezdjük! - törtem meg a beállt csöndet körülöttünk, egyfajta támadóállást felvéve. De ekkor ismét történt valami!
Egy iskolás egyenruhában lévő lány lépett ki a ködből. Igen furcsán festett így a temetőben, főleg éjszaka, de mindez semmi ahhoz képest, amit mondott. Szerintem mindannyiunk lélegzete elállt abban a pillanatban.
- Tessék? - néztem rá megdöbbenve, testemet ellazítva és egy pillanatra teljesen megfeledkezve arról, hogy hol is vagyok. - Azt mondod, hogy te Fegyvermester vagy és képes lennél forgatni engem? - néztem rá kissé kétkedve. - Hát nem tudom kislány... Mért vagy te ebben olyan biztos? - néztem rá kérdőn egy pillanatra. - De tudod mit? Rendben! - változott meg hirtelen a véleményem, majd egy szempillantás alatt kasza alakba változtam és szélsebesen pörögve indultam el a lány irányába.
- Aztán nekem ne hozzál szégyent rám! Egyáltalán, volt már Fegyver a kezedben? - beszéltem hozzá a kaszaformában, az egyik pengéjét átváltoztatva a fejemmé. - Csak ügyesen! - kacsintottam a lányra, majd visszaváltozott a fejem pengévé, mikor a lánytól már csak centire voltam.
- Most már minden a lányon múlik, akiről azt sem tudom, hogy ki. Te jó Isten... Mégis hogy lehetek ennyire felelőtlen?! Csak feltűnik valaki, Fegyvermesternek mondja magát és te már rögtön ugrassz is a karjaiba? Igaz elég csinos a pofikája, de amúgy egy deszka a csaj... Csinos, de deszka. Áhhh... Többet nem iszom egy üveggel sem abból a piából. Tuti emiatt viselkedek így. Viszont már mindegy, vissza nem fordulhatok. Vissza nem, soha! Azt az irányt nem ismerem! Én mindig csak előre tartok!


/Ami dőlt betűvel van írva, azt gondolom, ami pirossal, azt kaszaformában mondom, és végül ami dőlt betűvel és pirossal, azt kaszaformában gondolom.
Csak gondolom megemlítem, mert észrevettem, hogy volt már ebből tévedés. /

[Kevin]

A fegyver srác épphogy meg tudott állni, és mostmár a nemrég feltűnt alak is bekeményített, de abban biztos voltam, hogy nekem tuti nem segít, de a fegyver mellé is vonakodik állni. Aha, mostmár nem is kell döntést hoznia, ugyani megjelent egy lány. Egy lány, aki iskolai egyenruhában volt, ami azért igencsak furcsa éjnek évadján, de hát kinek a pap, kinek a paprika.
- Nocsak, egy fegyvermester. Így már mindjárt izgalmasabb lesz a hacacáré. - hecceltem őket, de a srác rögtön átalakult a fegyver formájába, és pörögve a lány kezében landolt. A másik pasas felé néztem.
- Ez így kettő egy ellen nem? Esetleg beállhatnál mellém, és akkor kettő kettő ellen lenne. Úgy már fair a dolog. - néztem rá, és vártam a válaszát, de félig meddig a másik párocskára is oda sandítottam, hátha netalántán támadásba lendülnének.
- Nos?

[Mia]

Talán mégsem volt olyan remek ötlet csakúgy betoppanni eme esti összejövetel kellős közepébe… innen nagyon úgy tűnt, hogy három a három elleni csata vette volna kezdetét, ha én nem billentem félre a mérleget. Megjelenésem ugyan mindenkit meglepett, de még így sem remélhettem, hogy az a másik kettő ettől majd szépen hazasétál. Ami meg a felvágós srácot illeti, nos, ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy megmentettem a biztos haláltól, még kérdőre is vonta a képességeimet.
Jogosan amúgy.
Tényleg nem volt még a kezemben egyéb fegyver, mint a kardom, amivel kiskorunkban a testvéremmel játszadoztunk. De csak nem lehet olyan nehéz ez a fegyvermesteresdi…


Úgy tűnik, hogy eléggé elbambulhattam, mert mire felkaptam a fejem, a srác átváltozott, méghozzá valami óriási kétpengéjű mittoménmivé, és egyre csak felém közelített. Sőt, valósággal szelte a levegőt, én meg a csodálkozáson kívül nem nagyon csináltam mást: egészen pofás kis darab volt, azt meg kell hagyni, a színe is tetszett, meg azok a lyukak a pengék közepén… persze az utolsó pillanatban, szinte reflexből félreugrottam a fegyver elől, ami így továbbrepült, egyenesen az egyik kampókkal teleaggatott fának.
- Jó lenne, ha kicsit gondolkoznál, mielőtt cselekszel, oké? Majdnem felnyársaltál! – torkolltam le a fiút, majd –fél szemmel a démontojást és a másik emberkét figyelve- odasétáltam a félig kettévágott fatörzshöz, és felemeltem a földről a kaszát. A súlyával nem volt különösebb bajom, cipeltem én már ennél nehezebb tárgyakat is, de ami a legnagyobb problémát jelentette (a srác túlontúl magabiztos hozzáállásán kívül), az a megfelelő használat volt: sehogysem tudtam elképzelni, vajon hogy a francba lehet ezzel megsérteni valakit úgy, hogy a másik felével ne vágjam hátba magam. Ezt még tetézte, hogy a kezemben lévő rúd egyre forróbbá vált, mígnem már szinte égette a bőrömet.
- Te meleg vagy, vagy mi? - kérdeztem felháborodva - Még a végén szó szerint is leégetsz, nemcsak átvitt értelemben! Amúgy is, nem tudnád valahogy eltüntetni az egyik végét ennek az izének? – és még folytattam volna, ha közben a démontojás nem ajánlotta volna föl az őt sakkban tartó ismeretlennek, hogy társuljanak.
- Na azt már nem! Nem lesz rá időtök! – kiáltottam, majd az égető érzéssel nem törődve felemeltem a kaszát, és nem várt sebességre kapcsolva lendítettem annak egyik pengéjét a démontojás nyaka felé.

[Sean]

Egyenesen és pontosan a leány irányába repülök. Feltételeztem, hogy képzett Fegyvermester és képes lesz majd elkapni engem, de csalódnom kellet.
Az ismeretlen hölgyemény elugrott az irányomból, minek következtében én sebesen pörögve egyenesen egy fába szálltam bele. Ha ez még nem lett volna elég nekem, még hallgathattam a lány szemrehányó megjegyzéseit is. Nem hagyom ám magam!
- Mit?! Még hogy én gondolkozzak?! Te mondtad, hogy Fegyvermester vagy és gondoltam képes leszel olyan alap dolgokra, mint elkapni egy kaszát! - üvöltöztem mérgesen a lánnyal, mint egy fába szorult... Fegyver. - Most nézd meg! Talán inkább te kéne gondolkozz, mielőtt kijelentesz dolgokat!
A lány végül odajött hozzám és felemelt a földről. Mondanom sem kell, ilyet sem éreztem még életemben soha. Mintha egy katlanba mártották volna a testemet, úgy éreztem nekem itt végem van,a forróság elviselhetetlen volt. Szinte már éreztem és hallottam a bőröm sercegését.
- Még hogy én vagyok meleg?! A te érintésed olyan forró, hogy megöl! Talán ha nem ilyen mohón próbálnád meg rám tuszkolni a lélekhullámaidat, még kellemesebb is lehetne! - forrongtam, már nem csak a melegtől, hanem a méregtől is. - Képzeld nem, ilyen a testem és így kell elfogadni! - vágtam rá rögtön válaszul a lánynak, aki nem sokáig maradt veszteg.
A Démontojás felajánlotta a síremléken ülő férfinak, hogy társuljanak és ezt a választ a forgatóm nem akarta megvárni. Már suhintotta is az egyik pengémet a Démontojás nyaka irányába.
- Végre valami akció! Készülj te Démonfajzat, mert ma te leszel a vacsorám! - változott át egy pillanatra a penge éle, ami a Démontojás felé tartott, a fejemmé, de csak amíg ezt elmondtam, majd rögtön vissza pengévé.
- Hallod lány! Remélem nem fogsz itt nekem bénázni, mert ennek a szemétnek személyes bosszúból is meg akarom enni a lelkét! Úgyhogy csak ügyesen és próbáld meg ne magad felszeletelni velem! - cukkoltam fel a lányt, hátha ettől ideges lesz és jobban tud majd küzdeni.
Furcsa. Az égető érzés, amit eddig éreztem, már nem is éget annyira... Már elviselhetőbb egy fokkal. Kezdünk összehangolódni, de azért még lenne min csiszolnia titkos hölgyeményemnek.
A pengém már csak milliméterekre volt a Démontojás nyakától.

[Leone]

Nem elég, hogy már egy hármas harc kellős közepén álltam, de a lány fegyvermester volt, aki abban a minutumban társult a fegyverrel. Elég látványosan változott a fiú kétpengéjű kaszává, ámbátor az újdonsült társa elég bénán bánt vele. Szinte már oda se néztem, amikor elkezdték oltogatni, pocskondiázni egymást. Az ilyeneket sosem viseltem a legjobban, így hát türelmetlenül néztem jobbra-balra, hátha egyszer vége lesz ennek a tortúrának. Jó lett volna egy fejhallgatót szerezni és valami keményebb, mégis nyugtató számmal elűzni a gondokat. Ha nem lettem volna olyan türelmes, már mindketten holtan feküdtek volna a temetőben. De hamarosan a két akadémiai vitatkozását a démontojás újabb próbálkozása váltotta föl. Ismételten a saját oldalára akart állítani. Oldalról, a szemem sarkából néztem rá és egy halk kuncogást hallattam. Valóban viccesnek tűnt a helyzet, az én szemszögemből nézve
- Szó, mi szó kitartó vagy - mondtam. - De nem hallottad azt, hogy ne állj szóba idegenekkel? Azt hittem, te elég erős vagy egymagadban is - itt már a türelmem végénél jártam, amikor a fegyver és mesterének a vitáját kellett hallgatnom a háttérben. A lány rendületlenül meg akarta akadályozni, hogy összefogjunk, de mind ő, mind a démonfi letehetett róla. Egyébként meg a lány egy élő deszkának számított. Nem is tudom, ki bír ennyit élelem nélkül? Noha jómagam se voltam elhízott, de ennél biztosan többet táplálkoztam és figyeltem az egészségemre. Egy oroszlánnak nagyon is fontos, mit mivel eszik! A fegyverrel valami forró dologról beszéltek, amit én kicsit sem értettem, hiszen nem voltam a helyükben. Nem is akartam abban a helyzetben ringatózni, örültem a függetlenségemnek. De a tudat, hogy használnom kell a varázserőmet, folyton folyvást nőtt bennem és végül... a vadállatnak ki kellett szabadulnia.
- Véget vetek ennek, itt és most - mormoltam és lehunyván a szememet, a belső energiáimra koncentráltam. - Karma akarja, marcangolja a fajta agyara... - préseltem ki ajkaimon a varázsigét, ami erőhöz juttatott. - Lélekvédelem, feloldás!
Amint ez megtörént, mintha felszabadultabbnak éreztem magamat. A lélekvédelem megóvott az Akadémia kíváncsi szemeitől, de közben egy szűk dobozba is zárt, ami elnyomta minden felszabadulni kívánó erőmet. Most, hogy feloldottam a lélekvédelmet, a legnagyobb veszélynek tettem ki magamat, de legalább nem kellett többé visszatartanom a varázserőmet. Ám, ami még frusztrált, az az, mely ezután történt. Egy legalább hét hónapos oroszlánkölyök jelent meg mellettem.
- Mit akarsz tőlem, 'gozaru? - az utóbbi szótag kissé meglepett, elvégre a 'gozaru-t a szamurájok és más előkelő emberek használták a forradalom idején. Egy szó nem csúszott ki a torkomon a vicces ledöbbenéstől. - Ha azt kérdeznéd, 'gozaru, hogy miért nem egy hatalmas és erős oroszlán jelent meg előtted, akkor egy idióta pancser vagy, 'gozaru! Én elég kemény vagyok, hogy húsz démontojást is megöljek! Féld a hatalmamat, 'gozaru!
- Bocs, te kis plüssoroszlán, de nekem erre nincs időm... - végül mégiscsak meg tudtam szólalni, de persze csak akkor, miután lehiggadtam. A kölyök halántéka véreres lett a szavaim hallatán és egy mukkot nem szólt. Fölpattant a jobb vállamra és úgy nézett rám, mintha azt mondaná: "Na gyere, verjük szét őket!" Erre csak bólintottam. A fegyvermester a kétoldalú kaszát a démontojás torkának szegeszte és készen állt a kivégzésre. Ezt az örömöt nem akartam megszerezni az Akadémiának. A katanát előrántva, eltérítettem a kasza pengéjét és a lány felé szegeztem. Persze közben figyeltem, hogy a démontojás ne tudjon hátulról meglepni.