A temető közepe

[Kevin]

Halálváros. Mindig is rettegtem ettől a helytől, de egyelőre nem kellett tartanom. Még kevésbé érezhetnek meg, mint majd később, ám a tervben az is benne volt, hogy légy mindig az ellenségeid közelében, akkor nem fedeznek fel. Nos, ez nagyrészt így is van. Senki nem gondolná, hogy démontojásként képes vagyok beszambázni Halálvárosba, és vállalni a kockázatot, hogy levadásznak az Akadémiáról. A temetőben épp egy gyászoló nő térdel egy sír előtt, és látszólag igen csak ki van borulva. A szája mozog, de nem hallom, hogy mit mond, ám annál sokkal jobb tervem van vele, minthogy kihallgassam, mit rimánokdik.
- Jól van? - léptem oda hozzá, és nyájas hangon kérdeztem. Felnézett rám, nem várta, hogy valaki megszólítj majd itt.
- Tudnék enyhíteni a fájdalmán. - ajánlottam fel, és nem volt épp a legjbob nyitás, részben igaz volt. A nő nem szólt semmit, egyszerűen felállt. Ekkor döntöttem, hogy cselekszem, és elkaptam a vállát. A pulóvere kapucnijánál egy kampóra akasztottam, amiben itt volt dögivel, és elővettem az egyik kunai-t.
- Segítek magán. Csak maradjon nyugton. - ajkamon ördögi vigyor terjedt szét. Ideje tenni az ügy érdekében.
- A lelked az enyém. - ez már-már szignómmá vált, és nem is hangzott valami rosszul, valamint ilyenkor mindig felsikoltottak, ami zene volt füleimnek.

[Sean]

Halálváros. Mindig is kedveltem ezt a helyet. Legalábbis mióta itt vagyok. A napfény (vagy éppen a holdfény), a csajok, a bulik... Kell ennél több? Na persze. Meg az Akadémia, minek az életemet köszönhetem. Ha az nincs, még lehet most is egy senki lennék, aki nem tudja, hogy mi is valójában.
Ahogy idekerültem, első napomon felvilágosítottak róla, hogy én egy fegyver vagyok, aki egy Fegyvermester társa lesz majd valamikor, és ha elég kitartó vagyok és jól dolgozok (irtom a gonosznak nyilvánított romlott lelkeket), akkor akár még halálkaszává is válhatok, ami az elit legelitebje.
Mióta erről fölvilágosítottak azóta volt ez nagy álmom (a sok csaj és mindennapi buli után persze).
Éjszaka volt. Kellemesen hűvös, nyári szellő lengedezett és az arcomat simogatta. Mint mindig, most is egy temetőn keresztül vezetett az utam hazafelé.
Hogy mégis mért járok én kint éjnek évadján? Nos, ez nagyon egyszerű. Kihagytam volna egy bulit is bármiért? A-aaa. A-aaa.
Hatalmas, oltári party volt. Ezek a hétköznapi civilek aztán tudják, hogy kell szórakozni. Még egy tüzes, forróvérű vörös hajú lánykát is sikerült összeszednem, csak miután közöltem vele, hogy Akadémiai tanuló vagyok, nem pedig egy milliomos fia, máris másképp viszonyult hozzám. De sebaj. Pár jó fej srác, a dübörgő zene és szigorúan, mivel holnap Akadémia, csak egy üveg Halálszeszmester csúszott le a torkomon. Éppen elég ahhoz, hogy feldobjon és jól érezzem magam, de nem annyira, hogy elveszítsem józan eszem.
Szóval, mint az imént írtam, éppen a temetőn keresztül vezetett utam. Magabiztos léptekkel léptem be a holtak birodalmába, ami hatalmas ködtengerbe úszott. Igen hátborzongató külsőt kölcsönzött ez a helynek, de vagy az alkoholos ital vagy pusztán maga a tény, hogy nem vagyok gyáva, nem hatott rám ijesztően a jelenet. Viszont megtorpantam, mikor egy női sikolyra lettem figyelmes, valahonnan a közelemből.
Fülemet hegyezve forgattam a fejem, de valahogy nem jött semmi zaj, amit hallhatnék, ami alapján tájékozódhatnák.
Mit volt mit tenni? Elindultam az orrom után, egyenesen bele az ismeretlenbe.
- Hahó! Van itt valaki? - formáltam tölcsért kezeimmel a szám körül és ordibáltam, reménykedve, hogy az előző női hang fog visszaszólni, hogy semmi baja. De ez nem történt meg. Viszont ahelyett valaki más hangjára lettem figyelmes, és ahogy elkezdtem szedni a lábaimat, egy férfi sziluettje rajzolódott ki előttem, amint...
- Mi a fene? - dermedtem meg egy pillanatra, mikor láttam, hogy az alak egy kunait fog egy nő torkához -aki valószínűleg az előbb sikoltott-, aki egy kampóra felakasztva várja a halált.
Elégvolt egy pillantást vetnem az alakra, tudtam, hogy itt valami nincs rendben. De még azt nem, hogy mi.
Az alkohol és az adrenalin együttese erőt és bátorságot kölcsönzött nekem, nem mintha szükségem lett volna a szeszre ehhez. Heves és vad mozdulatokkal közelítettem meg a tagot.
- Héj te! Engedd el a nőt, vagy megjárod! - szóltam rá, összehúzott szemöldökkel és tántoríthatatlan akarattal.

[Kevin]

- Utálom, ha megzavarnak kaja közben! - mondtam a frissen ide vetődött srácnak, aki az isten tudja, hogy honnan került elő. A nőve legyetlen jól irányzott szúrás végzett, és egy pillanattal később előbukkant a kékes színű, gömb alakú lélek.
~ Igen, ez kell nekem! - gondoltam magamban, ám sejtettem, hogy a fiú nem fogja annyiban hagyni. Túlságosan is bátor tett volt, ami egy dologra enged következtetni: az Akadémia tanulója. Más nem lehet, ugyanis egy hétköznapi ember nem jött volna a temetőn át ilyen késő este, és végkéépp nem segített volna egy bajba jutotton. Sokkalta gyávábbak ők annál, minthogy megálljanak és segítsenek bárkinek is.
- Húzz el, míg szépen mondom! - próbálkoztam, hátha ennyivel feladja, de volt egy megérzésem, hogy nem fogja. Elméláztam, hogy vajon egy akadémiai tanulónak más-e a lelke, mint egy normális embernek? Erősebbnek biztos erősebb, de ízre vajon milyen? Közben megragadtam az előttem lebegő lelket, és lassan a szám felé emeltem, közben figyeltem a srác minden lépését, ha esetleg neki állna vagánykodni.

[Sean]

- Nem érdekel, hogy mit utálsz! Ha egy uj... - "ha egy ujjal is hozzáérsz, megbánod!" akartam mondani, de a torkomba fagyott a szó, amint a tag a kunai-át a nőbe mélyesztette és szép lassan előkerült a kékes lelke. De viszont ugyan ez fel is dühített. Mégis milyen jogon merészeli elvenni egy másik ember életét?
Az ismeretlen megfogta a kék lelket a következő pillanatban, és szép komótosan a szájához emelte azt. Tátva maradt a szám is a jelenet láttán.
- Na álljunk meg egy pillanatra... Ha ez lelkeket eszik, akkor nem lehet más, mint...
- Csak nem egy démontojássá alakult lélekhez van szerencsém? Elhúzni én nem fogok, viszont te annál inkább. - mondtam egyre növekvő önbizalommal.
Milyen ironikus, hogy valaki, egy szörnyeteg, egy ragadozó az emberek szemében, aki a lelkükre vadászik, ugyan úgy zsákmányul eshet nekünk, fegyvereknek, akik meg az ő lelkükre vadásznak. Viszont igaz, hogy nem adják egykönnyen a bőrüket és néha meg kell szenvedni azért a lélekért. De megéri, mivel egyel kevesebb, én pedig egyel közelebb kerülök ahhoz, hogy Halálkasza lehessek. Habár meg kell jegyeznem, hogy még azon a gyermekkori incidensemen kívül soha nem volt dolgom Démontojásokkal, és akkor is csak a véletlennek köszönhettem, hogy nem haltam meg. Nincs nálam semmi fegyver, magamat sem tudom forgatni ugye. Ötletem nincs, hogy miként végzek vele. De most csak egy cél lebegett a szemem előtt: Biztonságban tudnia nő lelkét.
- Dobd el azt a lelket, de nagyon gyorsan! - utasítottam, de valahogy kételkedtem benne, hogy hallgatna a szép szóra, így hát jobbnak láttam, ha cselekszem is.
Odarohantam hozzá, elvégre minden másodperc számított, és kézfeje felé rúgtam. Reménykedtem benne, hogy amint a lábam eléri annak a szörnyetegnek a kezét, az majd elejti a lelket. Ennél előrébb nem gondolkoztam, mert most az volt az elsődleges feladat számomra, hogy biztonságban tudhassam a halottat. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy miként bánok el így egyedül a Démontojással. A pillanat embere vagyok. Úgy voltam vele, hogy majd lesz ami lesz.

[Kevin]

Még jó hogy figyeltem. A srác, ahogy sejtettem nem tágított, és meg is indult felém, amit egy, a kezemre indított rúgással erősített meg.
- Na na, csak ne olyan hevesen. - mondtam neki, majd a rúgása elől elrántottam a kezem, és rögtön rendesen marékra fogtam a lelket, hogy még véletlenül se ejtsem el. Futásnak eredtem, kellett egy biztos hely, ahol, ha kell gyorsan és biztonságban elfogyaszthatom ezt az ínyencséget. Minnél többet áll a szabadban, annál rosszabb lesz az íze, és ezt ugye nem akartam.
- Ha hagyod, hogy ezt megegyem, utána esküszöm, hogy foglalkozom veled is. Mit szólsz hozzá? - ajánlottam fel neki a menekülés közepette, de úgysem megy bele. Egy ponton felpattantam a közeli konténer tetejére, hogy aztán onnan a ház tetejére ugorjak, hátha ott könnyebben le tudom majd rázni magamról ezt a fajankót.

[Sean]

A piszok elrántotta a kezét rúgásom elől, majd futásnak eredt,a sírok között eltűnve szemem elől. Egy pillanatra tétováztam, de aztán már vetettem is magam a nyomába. Ha ugyan nem is láttam, de a jellegzetes szagát éreztem. Ugyan olyan volt, mint annak a szörnynek, aki elkapott, még gyermekkoromban. Nem mondhatnám, hogy a rossz rá a legmegfelelőbb szó. Inkább a romlott. De nem a penészes vagy megzápultnak értem, hanem velejéig romlott szaga volt, amit én tisztán éreztem, még ah szemeim nem is látták őt.
- Csak álmodozz! Ha befalod azt az emberi lelket, én esküszöm, hogy kinyírlak te mocsok! - szitkozódtam, miközben egyenesen felé tartottam. Végül egy kerítés előtt torpantam meg, ami mögött egy ház volt. A tetején meg vajon ki? Igen! A Démontojás.
Kezeivel szorosan és biztosan fogta a lelket, ami a maga halványkékes fényében derengve ficánkolt emberünk kezében. Egy másodpercre megálltam és a szemeibe néztem, amikből nem tudtam sok mindent kivenni, csak a mérhetetlen gonoszságot.
- Azt hiszed megállít egy háztető? Na ne nevettess! - horkantam fel, majd sity-suty: Máris egy szinten voltam a rejtélyes alakkal.
- Tőlem még nyugodtan fogócskázhatunk, de jobban teszed, ha elengeded szerencsétlent, különben kiverem belőled a szuszt is! - kiáltottam a Démontojásra, egyre nagyobb haraggal a hangomban. - Ne becsülj le, mert Fegyver vagyok! Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok verekedni!
Patt helyzet volt per pillanat. Vártam, hogy az idegen mit reagál rám.
Lábamat megvetve és dühösen, vészjósló tekintettel a Démontojásra meredve álltam tőle egy-másfél méterre, ütésre (vagy éppen rúgásra) készen.

[Kevin]

Egész jó volt, azt meg kell hagyni.
- Ha ezt szeretnéd. - megálltam, és szembe fordultam vele, amivel azt reméltem, hogy meglephetem.
- Nézz csak ide! - hívtam fel a figyelmét, és a kezemben tartott lelket feldobtam, persze ügyelve arra, hogy ne legyen elég ideje, majd ahogy a levegőben átesett a holtponton a számban landol, megrágtam, megforgattam és nyeltem egy nagyot.
- Még épp jó volt. - dicsekedtem el neki.
- Ha még pár percig játszuk ezt a macska-egér játékot, biztos, hogy oda lett volna az íze és a zamata. - hangom őrültre váltott, vele nem kellett nyájasnak és barátságosnak lennem, hisz egyértelmű volt, hogy az ellenségem, innentől kezdve ugrott a színjátékom. A csuklyámat a fejembe húztam, hogy eltakarja az arcom felét, és újból menekülőre fogtam.
- Gyerünk fegyver uraság, mi lesz már, kezdem nem élvezni a dolgot. - dobáltam neki hátra a szavaimat.

[Sean]

Az alak hirtelen felém fordult, majd ugyan abban a pillanatban a lelket is feldobta a magasba, amit eddig a kezei között szorongatott. Az egészet szinte lassított jelenetként néztem végig.
Milyen furcsa... Amikor cselekednie kéne az embernek (esetemben fegyvernek), valami különös és megmagyarázhatatlan oknál fogva, a legszükségesebb pillanatban ledermed, és kénytelen végignézni az esetet, hiába is ordítja egy hang belül, hogy "lépj közbe!". Egyszerűen nem tud.
Na, velem is pont ez volt. Mikor a legnagyobb szükség lett volna rá, bénultan néztem végig, amint ez a szörnyeteg itt előttem, felfalja a szerencsétlen nőnek a lelkét. Az egész egy pillanatig tartott, de számomra egy örökkévalóságnak tűnt.
Kezeim ökölbe szorultak, fogaimat összepasszíroztam mérgemben és egyre növekvő haraggal figyeltem a Démontojás. De az csak a képembe röhögött, majd a csuklyáját a fejébe húzta és ismét menekülőre fogta.
- Ezért megöllek! - ordítottam utána torkom szakadtából, méregtől csöpögő szavakkal, amik messze szóltak a csöndes éjszakában. Utána eredtem, szinte ott voltam a nyomában, tőle egy-két méterrel lemaradva. A harag és a gyűlölet adott erőt, amit ez után a lény után éreztem. Lelki szemeim előtt lejátszódott a kép, amint megragadom és torkánál fogva szó beleverem az egyik ház tetejébe, amin elkapom, majd addig verem a fejét, míg csak egy paca nem marad belőle. Csak ebben az egészben ott van a bibi, hogy hiába vagyok az átlagnál sokkal erősebb, ahhoz el is kell kapnom a kis mocskot. De ha elkapom...
Végül meguntam a fogócskát és egy hatalmas ugrással a lény előtt teremtem, de most már nem haboztam egy percet se. Nem adtam neki semmi esélyt, hogy véletlenül is észrevegyen vagy túlélje. Jobb kezem ökölbe szorult és ütöttem vele. Egyenesen a démontojás fejét céloztam meg vele, hogy ripityára törjem vele azt.

[Kevin]

Leblokkolt, és ez ez jó. Gond nélkül elnyelem a lelket, ami ha nagyon nem is, de érzem a hatását. És minden léleknél erősebb, gyorsabb leszek. Most azonban azon vagyok, hogy le tudjam rázni magamról ezt a srácot. De pechemre ragad, mint légy a papírra. Mikor ismét hátra néztem, nem láttam, és ahogy előre fordultam, nehogy nekicsapódjak valaminek, egy ökölbe szaladtam bele. A srác előttem állt, és igencsak pipa volt.
- Ez neked ütés? - kérdeztem tőle cinikusan. Bár fájt, de ennek nem adtam jelét. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, ám tudtam, hogy ezt nem úszom meg bunyó nélkül. Elővettem a két kunai-t, és kicsivel távolabb támadó állásba helyezkedtem tőle.
- Akkor rendezzük le itt és most. Mint férfi a férfival. - néztem elszántan a szemébe, bár az enyémből nem tudom mit látott a csuklya miatt.
- Az előbb te támadtál rám, most én jövök. - villantottam meg a már jól begyakorolt démoni mosolyom, és egy pillanat alatt elrugaszkodtam, hogy a jobb kezemben tartott kunai-t a vállába szúrjam valahova oda abba a kis gödröcskébe a kulcscsont és a lapocka között. Oda, ahol ha megnyomod, egyeseknek pokolian fáj.

[Leone]

Soha nem hittem volna, hogy eljutok Halálvárosba. Az igazat megvallva nem is terveztem, de ha már itt jártam, bekukkantottam, bajom úgy sem lesz, hála a lélekvédelemnek. Az utóbbi években a boszorkány képességeim közül csak ezt tartottam hasznosnak és nem is volt okom a többit használnom. A lélekvédelem elrejtette a szokatlan lélekhullámaimat, így egy átlagos emberével feleltek meg. A problémák és oktalan balhék elkerülésére kézenfekvő mágiának bizonyult. De hagyjuk a részleteket. Szóval "átlagos" emberként járkáltam Halálváros környékén, minden feltűnést keltő jelenség nélkül. Mivel még sosem jártam ebben a városban, véletlenszerűen a helybéli temetőnél lyukadtam ki. Egyenlőre csak a környékén szaglásztam, hátha találok valami... szórakoztatót? Kissé unatkoztam és jó rég történt érdekes, amivel leköthettem magamat. És mily meglepő, hogy pont akkor botlok bele a balhéba. Két fiú vitatkozott egymással. Az egyik éppen egy nővel végzett és megette annak a lelkét, ergo démontojás lehetett. A másik, öhm, nem is kicsit hordta föl az orrát, amiért a démontojás fiú megölésével fenyegetőzött. Szórakoztatott a két fiú harca, miközben egymást pocskondiázták. Ez igazi mulatságnak ígérkezett, úgyhogy egy nem túl messzi sírkövet céloztam meg ülőhelynek, távolabb a harctértől. Már csak valami harapnivaló hiányzott, ami feldobta volna a hangulatomat. Az ilyen ritkán fordul elő. De ahogy elnéztem a két fiút, igen komolyan gondolta a vérre menő harcot. A kezem ügyében tartottam a férfivá avatásomnál kapott japán kardomat, a katanát. Nem húztam ki a hüvelyéből, csupán néha húztam ki néhány centire a jobb hüvelykujjammal, miközben fél szememmel figyeltem a harcban történő eseményeket. Úgy tűnt, a démontojás az utóbbi mondatával kihúzta a gyufát a másik fiúnál. Ha arra kerülne sor, hogy engem is fenyegetne a harcba bocsátkozás lehetősége, állok elébe.

[Sean]

Nagyszerű! Támadásommal elérem a célomat és egyenesen az arca közepébe találok a gaz Démontojásnak.
Egy félmosoly jelenik meg az arcomon, miközben visszaálltam a sajátos támadóállásomba. Reméltem, hogy ez az ütés betesz neki, de ezzel szemben látszólag meg sem érezte az öklösömet, sőt, még gúnyolódik is rajtam! Elborult a fejem mérgemben, hogy mégis honnan veszi a bátorságot ehhez.
Ellenfelem pár lépést hátrált, majd két kunai villant meg kezei között.
Már mikor üldözőbe vettem, sőt, amikor megölte azt a nőt, tisztában voltam vele, hogy ez a mai este vérrel fog végződni. Hogy az övéve vagy az enyémmel, azt még nem tudtam. Viszont elhatároztam magam, hogy megbosszulom az ember halálát és ez erőt adott nekem.
- Rendben van, rendezzük, gyere! - üvöltöttem felé mérgesen.
A Démontojás egy percet sem habozott. Gonosz mosoly villant a csuklyája alatt a száján, majd egyenesen rám támadt. Egy szúró támadással a vállgödrömbe, hogy pontos legyek.
- Ohó! Nem eszik ezt olyan forrón! - vigyorogtam rá, de sem örömöt, sem jókedvet nem éreztem. Ez amolyan csata hevében született vigyor volt, ami valójában inkább vicsornak volt elkönyvelhető.
Jobb karomat átváltoztattam kasza pengévé és... Azt írtam volna, hogy átváltoztattam? Nos, pontosítok: Jobb karomat át akartam változtatni kaszapengévé, de egy hatalmas fényáron kívül, ami az előbb említett testrészem körül történt, és a fényárban felvillanó kaszapenge formán kívül semmi nem történt. Egy másodpercre valóbán átváltozott, de aztán vissza rögtön a saját, hús-vér kezemmé.
- Fenébe is, pedig annyit gyakoroltam már, de még mindig nem megy!
Kasza formát ölteni és egy testrészünket átváltoztatni kaszapengévé, nem volt ugyan az. Az utóbbi sokkal nehezebb volt, mivel koncentrálnunk és összpontosítanunk kellet, hogy csakis a kiválasztott testrészünkbe sugározzunk megfelelő lélekenergiát. Eddig még csak egyszer kétszer sikerült nekem ez, és akkor is rettentően összpontosítva. Egyedül csak akkor jön nálam általában elő ez a fegyverképesség, ha rettentően félek, vagy elvesztem az eszemet és nem vagyok magamnál.
Most viszont se nem féltem és teljesen magamnál is voltam, egyedül csak dühös voltam, de ezek szerint még nem eléggé.
-Többet kéne gyakorolni és kevesebbet bulizni...[i/] - jegyeztem meg savanyúan magamnak, miközben hátraléptem a szúrás elől, majd hirtelen leguggoltam, épp csak annyira, hogy alig a nyújtott keze vonala alá kerüljek, majd egy felütést indítottam meg a gyomorszája irányába. Ha ez sikerül, akkor fürgén jobbra hajolva, hogy elkerüljem a nyújtott kezét, felegyenesedek, kihajolok és a csípőmet használva lendületet nyerek, hogy egy horgot is bevigyek a Démontojásnak az álla oldalára /ami, ha nincs hozzászokva az ütésekhez vagy borzalmas erejű ütést kapnak oda, ájuláshoz vezet/.

[Kevin]

Tudtam, hogy valami nem stimmel a sráccal. Az egyik kezét megpróbálta átalakítani valamivé, ami egy pillanatra egy kasza pengéjének a formáját vette fel, de nem sikerült és egy pillanattal később vissza is alakult a saját karjává.
- Hoppá! - kiáltottam fel, miután elkerülte a támadásom.
- Valami nem sikerült? Kicsit fejlődnöd kellene még, öcsi. - hecceltem, majd nem sokkal később megjelent egy másik alak. Elég fura kinézete volt, de a haja mindenképp megért egy rövid kis említést. Az egyik sírkövön talált magának helyet, és onnan jól láthatóan élvezkedett ebben a kis laza este csatározásban. Különösebb érzésem nem volt vele kapcsolatban, így visszafordultam ellenfelem irányába, de a gyomorszájra mért ütését már képtelen voltam elkerülni. Ahogy a fájdalom szétáradt a testemben, meggörnyedtem, még köhögtem is egy keveset, de állva maradtam. Ez volt az egyetlen mázlim. Kihúztam magam és így épphogy el tudtam kerülni az állam felé közeledő ütést.
- Ez fájt volna, ha eltalál! - és itt döntöttem el, azt, amit most tenni fogok: az egyik kunai-t elfordítom, és a lapjával jó erős ütést mérek a kezére, annyira, hogy kellemetlenül csípjen, majd irány az újonnan megjelent pasas. Egy szökkenéssel lent voltam a tetőről, és már futottam is felé.
- Segíts! A tag ki akar csinálni! - a két kunai-t gyorsan visszacsúsztattam az övembe, hogy elrejtsem, a kardom markolatát pedig rejtette a csuklyám, ami még a fejemen volt, bár a futástól kissé hátrább csúszott, így olyan ártatlan fejet tudtam vágni, amilyet csak akartam.

[Leone]

Amint élvezkedtem a harcukban, valami furcsát észleltem a másik srácban. A keze egy kasza pengéjének az alakját vette föl néhány másodperc erejéig, majd ismét emberi lett a végtagja. Meglepett, nem is kicsit. Hallottam, hogy léteznek olyan emberek, akik fegyverekké alakulva harcolnak a társaik, a mestereik oldalán és démontojás lelkekre vadásznak. Ám még sosem láttam élőben ilyet, pedig a magam fajta boszorkányokra is támadnak. Nem számít, jó vagyok-e vagy rossz, de ellenségnek számítok. Tettem-e ellenük bármit is, hogy meg akarnak fosztani az életemtől és a lelkemtől? Rühelltem az értelmetlen balhékeresést és a gyilkolást, így magukat a fegyvereket és mestereiket is. Szánalmas bagázs egytől egyig az Akadémia összes diákját, függetlenül attól, mennyire erősek, és persze a főobsitos alárendeltjei, a halálkaszák. Egy biztos: ha felkínálnák nekem a szövetségüket, rögtön visszautasítanám. Engem senki se zabolázhat meg és senkit se szolgálok. Ebben az életben nem. Saját céljaimat csakis egyedül valósíthatok meg és a koloncok vagy a felesleges tagok hátráltatnának, pláne ha meg van kötve a kezem.
A "démontojás-fiú" egy másodperc erejéig látszólag engem méregetett. Rosszul tette, mert pont akkor kapott egy nagyot a gyomorszájára. Ennyire érdekes lettem volna a számára, hogy még a figyelme is elkalandozott? A több éves tapasztalatom a démontojássá változott lelkekről megmaradt: csak a lelkek érdeklik. Az éves egyedüllét során nem is eggyel futottam össze. Magam is voltam már az üldözött, de mikor fordult a kocka, én lettem a vadász. Ami azon az éjszakán történt az apámmal, nem tudtam tolerálni a környékemen egy démontojást se, ámbátor kicsit sajnáltam is őket, amiért folyton éhesek. Rossz döntést hoztam és ezt azon az éjjelen meg is bántam. És itt elgondolkodhat az olvasó: akkor melyik oldalt pártfogolom? Melyik utat választottam: a fényét vagy a sötétségét? Nos, erre azt mondhatnám, hogy a középutat. Nem az alkonyba enyészőt, hanem a hajnal felé nyílót. Ahogy néztem a két fiú harcát, világossá vált, hogy ők ketten gyakorlatilag az ellenségeim, tehát nem volt okom bármelyikőjüknek segítséget adni. Az egyik csak a segítséget akarná, a másik pedig a lelkemet. Az egyik alternatíva jobb, mint a másik. Nézőpont kérdése. Minden esetre az utóbbi tett a démontojástól kissé meglepett: menekülőre fogta a dolgot és nem is akárhogyan. Egyenesen felém tartott, segítségért esdekelve. Akármennyire is voltam meglepett, komorsággal palástoltam el érzéseimet, miközben levettem szemüvegemet. Egy pillanatra a démontojássá változott lélek szemébe néztem, mialatt a nyakkendőmmel tisztogattam a szemüveg lencséjét. Az egészet úgy tettem, mintha csak játékot néznék a két fiú közt, nem pedig vérre menő küzdelmet. Mire végeztem, visszatettem eredeti "helyére". A japán kardot addig a sírkőnek támasztottam, ám a törölgetés befejeztével megragadtam a markolatát és hüvelyestül a vállamra tettem, akárcsak egy kétkezes pallost. Az utálat vagy ellenszenv a két férfiú közt szemmel láthatólag tapintható volt. Nem is csodálkoztam ezen: a fegyver démontojásokkal táplálkozik, hogy majd a kilencvenkilencedik elfogyasztott lelke után - amely egy hozzám hasonló boszorkányé kell, hogy legyen - halálkaszává válik a fődudás Halálisten javára. De ebből nem esznek, legalábbis addig, amíg én itt vagyok. A démontojás ott követett el egy nagy hibát, amikor megette annak a nőnek a tiszta, emberi lelkét. Mint már jól gondoltam, mindkét fél számára fontos lehet a lelkem, egy boszorkány lelkéé. Pár pillanatig csak haboztam, alaposan felmértem a két utamban álló fiút, majd határozottan előhúztam a katanát, s azzal a démontojásra mutattam.
- Ne etess ezzel a béna dumával, mert csak rosszul jársz vele... - mormoltam, miközben még jobban marokra fogtam a kard nyelét. Annak éle mintha táncot járt volna a sötétben, ezüstösen tükröződött a hold határtalan fényében. Ez az, amiről korábban említést tettem: a középút, a hajnalba, a célba vezető ösvény. Ez a számomra tökéletesen járható út.

[Sean]

Egy pillanatra valami elvonhatta a Démontojás figyelmét, mert sikerült gyomron vágnom, viszont a horgot azt már nem kapta be, mert az első ütésem észhez térítette.
- Az biztos. De garantálom, hogy lesz még ma fájdalomban részed! - emeltem ismét ütésre a kezemet, de az a kunai-ának a lapjával rácsapott a kézfejemre.
Az ütés váratlanul ért és reflexből visszarántottam a kezemet, de ez után jött a csavar: A Démontojás egyszer csal leugrott a tetőről és a temető egy részébe tartott. Követtem a tekintetemmel és egy férfit szúrtam ki, aki egy síremléken ül, katanával a kezében.
- Na azt már nem! Meg se próbáld! - ugrottam le én is a tetőről és eredtem az idegen nyomába, aki nem sokkal volt előttem.
Tisztában voltam vele, hogy hiába van fegyver annál az embernél, nem lesz esélye egy Démontojással szemben.
- Nem fogom hagyni, hogy másokat is bánts! - üvöltöttem utána. De mielőtt bármit is tehettem volna, az alak magabiztosan a kardját markolva szembe állt a Démontojással.
- Menekülj, ez nem ember, hanem egy Démonfióka! - figyelmeztettem az alakot, miközben kezemet megpróbáltam ismét kaszapengévé változtatni, de az előbbi hatalmas fényáradaton és egy-két másodpercre feltűnő kaszapengeformán kívül, más nem történt.
- Akkor marad továbbra is a "B" terv. - indítottam meg egy köríves rúgást a Démontojás fejmagasságában, hogy ez lefoglalja addig, amíg az ember biztonságba kerül.

[Kevin]

Passzolt. A fickó a sírkőről valószínűleg már korábban is látott, és ezért nem akart segíteni. Ám valamennyire vigasztalt a gondolat, hogy egyelőre a fegyver srácnak sem segít. A rúgást hiába indította meg, ahhoz nemiképp le kell lassítania, de én addigra már át is lendültem egy nagyobb sírkövön, majd a kardomat rántottam elő, amit a hátamon hordtam. A fém finoman csilingelt, ahogy kicsusszant a hüvelyéből, majd felálltam és a felém közeledő fegyver-srác feje magasságába, várva, hogy bele rohanjon.
- Na innen mit lépsz. Képtelen vagy fegyver formát felvenni, képtelen vagy harcolni, nincs semmid, amit fegyverként használhatnál ellenem. - a lényegre és szerintem a gyengéjére is tapintottam.
- Most mit lépsz?